Rám talált két szó, biztosan nem véletlenül. Hiszek abban, hogy emberek nem véletlenül lépnek be és lépnek ki az életünkből. Hiszem, hogy ez a két szó sem véletlen. A virális kifejezés az internetes tartalom gyakori megosztások kapcsán történő gyors terjedését jelenti. A vitális szó jelentése: az élet jelenségeivel összefüggő vagy életerős. A virális az angol vírus szóból ered, a vitális a latin vitae, vagyis élet szóból. Az interneten az információ szárnyal, a jelentőségteljestől a gyanúsan meghitten át a botrányosan viccesig szinte minden. Nehéz ezeknek az infóknak a gyűrűjéből kitörni, mostanra már a „legellenállóbbaknak” is van okostelefonja vagy Facebook-profilja. Nem kerülhetők el, de használhatók élhető, egészséges formában. Íme néhány kérdés, amit feltehetünk magunknak, vajon melyik a jobb?

Használni a telefonod naptár funkcióját, esetleg összefűzni azt barátaid naptárjával vagy papír noteszt használni, gyakorolni a kézírást és egyszerűen felhívni, üzenni a barátaidnak, hogy mikor szeretnél velük személyesen találkozni?

Kiposztolni, hogy milyen szuperkaját főztünk aznap, vagy helyette csak egyszerűen együtt megenni a családdal a vacsorát és odafigyelni külön-külön az ételek, köretek, édességek ízére úgy, hogy tényleg legalább egy percig csak egyesével ízleljük a szánkban?
Kiírni a közösségi oldalakra, hogy mennyire szeretjük a gyerekünket, a párunkat, az anyukánkat, apukánkat vagy egyszerűen megmondani ezt a szemébe, megölelni és egy jó délutánt tölteni vele?
Az intenzív médiahasználat a figyelemzavarhoz hasonló tüneteket okozhat: nem tudunk kellően egyetlen dologra koncentrálni, a feladatokat vagy a munkánkat félbeszakítjuk vagy elhalasztjuk későbbre. Mindez azt eredményezi az emberi kapcsolatok terén, hogy nem tudunk a másikra hosszabb ideig odafigyelni, társalogni vagy akár szemkontaktust tartani sem. Pedig mi fontosabb ennél? Igazán jó, hogy itt a karácsony, meg mindenféle ünnep, ezek mind kellenek ahhoz, hogy emlékeztessenek bennünket arra, mik az igazán fontos értékek az életünkben:

Vajon fontosabb-e az aznapi közösségi hírfolyam annál, hogy felhívd édesanyádat, édesapádat és megkérdezd, hogyan aludt, mit reggelizett?
Vajon fontosabb-e egy jó testű nőről vagy férfiről szóló kép megnézése, minthogy képes légy folyamatosan szemkontaktust tartani egy barátoddal és megfigyelni az ő gesztusait, arckifejezéseit?
Vajon többet kell-e mutatni másoknak – nagyobb autó, egzotikusabb nyaralás, klasszabb éttermi evés –, minthogy egyszerűen csak magunkat és az időnket adjuk egy másik embernek?

Nagyim mindig azt kérdezte: „Hová sietsz? A temetőbe?” Kicsit morbid, de igaz ez akár az autóvezetési stílusunkra, de akár a mostani életvitelünkre is. A Nyitott Akadémia egyik előadásán halottam dr. Buda László pszichoterapeutától egy találó példát: „Rohanunk felfelé a létrán és csak a végén vesszük észre, hogy a létra rossz falhoz van támasztva”. Találó… Az a mondás is közismert, hogy nem a cél, nem a siker, hanem maga az út a fontos. Nemrég olvastam a világ első oknyomozó riporternője, Nellie Bly élettörténetét, természetesen a világhálón. Azért vannak jó dolgok is rajta. Ő például hetvenkét nap alatt körbeutazta a földet gőzhajón és vasúton. Ezzel a tettével nem csak Verne regényét népszerűsítette, de azt is megmutatta, hogy ezt egy kis poggyásszal egy nő is képes megvalósítani. Az első oknyomozó cikkéért pedig Nellie bevállalta, hogy őrültséget tettetve bejut egy elmegyógyintézetbe. Ez az akkori és ottani körülményeket tekintve nem csekély bátorságra vall. Írásával valós változást ért el, orvosolták a visszaéléseket. Késői éveiben egy fémtartályokat gyártó üzem elnöke lett, sőt még a világháborúról is tudósított. Számomra az ő élete példaértékű, övé az út élményének minden perce. Biztos vagyok benne, hogy a XIX. században egy figyelmes, az emberi értékekre, érzelmekre nagyon érzékeny asszony volt.
Szerintem mi, emberek nem vágyunk semmi másra – régebben is és most is, gyerekkorunkban és felnőttként is –, mint a figyelemre. Ezért posztolunk, ezért vásárolunk kirívóan drága dolgokat, ezért (is) akarunk magasabbra kerülni a ranglétrán, ezért akarunk többet keresni. Hogy észrevegyenek bennünket. De minderre nincs szükség, vagy nem ilyen formában. A válasz egyszerű: kölcsönösen adjuk meg egymásnak a figyelmet, a törődést, a gondoskodást és azt a visszaigazoló érzést, hogy mindannyian megismételhetetlen, egyedi személyek vagyunk ebben a világban. Hogyan valósítsuk meg? Lassuljunk le, a heti robotot, kötelezettségeket nem lehet teljesen letenni, de adjuk meg magunknak csak egy péntek délutánra vagy a hétvége egy napjára, hogy nem szervezünk feladatot, programot. Csak önmagunkra figyelünk és a belső körünkre, társunkra, családunkra. A figyelem hallgatással kezdődik. Nem kell praktikus vagy komoly pszichológiai tanácsokat adni annak, akit szeretsz. Meghallgatni és figyelni kell a másikra. Elég csak annyit mondani: megértelek! S hogy mikor kezdjük? Mikor máskor, ha nem karácsony napján!
Én az életet és az emberi kapcsolatokat választom. És Te?

Tóth Szilvia

kép: Gross Arnold: Encián (1963)

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás