Már negyedik napja esett a hó. Hol csendesen hulldogálva, hol meg olyan hatalmas, sűrű pelyhekben szállva, hogy még az utca túloldalát sem lehetett látni tőle. A külváros fehérbe borult, az utakon egyre mélyebbek lettek a keréknyomok, a járdák és az úttest között pedig szemlátomást emelkedtek a hófalak, amint a szorgos gazdák egyre-másra söpörték, lapátolták tisztára a portájuk előtt húzódó járdaszakaszt. Csak kevés autó járt a kerület legkülső, inkább már-már falusias övezetében, az alacsonyabb építésűek néhol már csak üggyel-bajjal tudtak átevickélni a rohamosan növekvő hóakadályokon. Hóeke ide nem jutott, a közterület-fenntartó vállalat a város frekventáltabb pontjaira összpontosította az erőket. A lakók kedvenc műsorszáma az időjárás-jelentés lett a rádióban, és ha néha kidugták az orrukat a meleg szobából, aggodalmasan pislogtak egymásra és az égre.

Csak a gyerekek boldogsága volt felhőtlen. Teljes erővel dúlt az iskolai szünet, és végre a régen várt havazás is elérkezett. A kölykök reggelenként mindenféle csúszó alkalmatosság hátán vonszolva egymást, csapatostul indultak a Kastélydomb irányába, hogy a napot önfeledt, vidám szánkózással töltsék. Esténként alig lehetett őket beparancsolni, legszívesebben éjszaka is a tél adta örömöket élvezték volna az utcalámpák gyéren pislogó fényében. Már csak két nap volt karácsonyig.
Márton, mint az utóbbi hónapokban annyiszor, csak sötétedés után érkezett haza. Fáradt volt, a napi munka után a maszekolás Iván műhelyében erősen igénybe vette. Szerette a munkáját, annyi év után még mindig örömmel töltötte el, ahogyan a durva tapintású, érdes deszka a keze munkája nyomán formálódik bonyolultan strukturált ajtóvá, ablakká vagy éppen elegáns vonalú bútorfélévé, és még ki tudja miféle használati tárggyá. Élvezte a frissen aláhulló forgács és a szállongó fűrészpor illatát, a körfűrész sikoltása is nemes muzsikává szelidült a fülében. Most mégis kimerültnek, csalódottnak érezte magát, és ezen még az sem segített, amikor imádott családján végignézett. A felesége, Ilonka éppen befejezte a főzést, a nagy fazekat félrehúzta a tűzhelyen, a fedő alól gomolyogva tört elő a paprikás krumpli gőze, hogy ellentmondást nem tűrve, étvágycsináló illatával belengje a kis egyszobás ház minden szegletét. Márton gyomra megkordult, most jutott eszébe, hogy a nagy hajtásban még az ebédről is megfeledkezett. A frissen főtt vacsora a gyerekeket is kicsalta a szobából. Mint mindig, a harmadikos nagyfiú, Lala érkezett először, ő volt a legnagyobb, és ő szerette legjobban a hasát is. Bélus, aki most is árnyékként követte, csak egy évvel volt fiatalabb a bátyjánál, és mindig nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Kisvártatva Petike is megérkezett, kissé álmatagon, szokás szerint valami dallamot dúdolva, amiről a tetszőlegesen szövődő melódiaelemek miatt nem lehetett potosan tudni, hogy az óvodában hallott dalok közül való, vagy a vasárnapi iskolában mostanában tanult karácsonyi énekek egyike. Bentről már csak a kis Lili méltatlankodása hallatszott, akit Ilonka a gyerekágyba tett, nehogy a főzés ideje alatt valami baj érje, amíg a többiek lába alatt csúszik-mászik.

Márton segített gyorsan megteríteni, és a család asztalhoz ült. Kezüket egymásnak nyújtva élő láncot alkottak az asztal körül, és együtt mondták el az asztali áldást: „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! Ámen!” A gyerekek jó étvággyal láttak az üres paprikás krumplihoz, természetes volt, hogy húsféle legfeljebb csak vasárnap vagy ünnepnapkor jut az asztalra. Ilonka is hozzáfogott, hogy az etetőszékben trónoló Lili adagját villával apróra törve megetesse a kislányt. Márton csak tessék-lássék forgatta villájával a vöröses lében úszó krumplidarabokat, az esze egészen máshol járt. Keserűséget érzett, legszívesebben belekiáltotta volna meghitten vacsorázó családja arcába: A karácsony az idén elmarad!
Ehelyett legyűrt pár falatot, majd a hóseprésre hivatkozva felállt az asztaltól. Ilonka megérzett valamit, felnézett Mártonra, nagy barna szemeiben kérdő tekintettel. Márton kísértést érzett, hogy kiöntse a szívét, de inkább legyűrte, és kifordult az ajtón.
A pelyhek most éppen csak szállongtak, de a korábbi derekas havazás megtette a hatását, a járdát megint bokáig érő fehér lepel fedte. Márton a sufnihoz lépett, hólapátot, vesszőseprőt húzott elő, és az utcára indult.

Most, hogy magára maradt, szívébe megint belehasított a fájdalom. Annyira, de annyira készült erre a karácsonyra! Biztos volt benne, hogy a megszokott, nélkülözéssel, lemondással terhelt, szerény ünneplés helyett most végre gazdagon terített asztalt, méltó ajándékokat adhat az övéinek. Már hónapok óta ezért járt minden délután Ivánhoz, aki csak úgy merte elvállalni azt a nagy épületmunkát, hogyha Mártonra feltétlenül számíthat. A munkáért komoly pénz járt volna Ivánnak, de Márton is szépen részesedett volna belőle. Ilonkával már meg is beszélték, hogy az idén nem spórolnak semmivel, jó nagy karácsonyfát vesznek, hadd álmélkodjanak csak a gyerekek, amikor meglátják. Az ünnepi menüt is kitárgyalták, Ilonka szeme csak úgy ragyogott, hogy végre megmutathatja a szakácstudományát, amire olyan büszke volt, és amit olyan méltatlanul mellőzni kényszerült. Az ajándékokról is megállapodtak, úgy tervezték, hogy a szokásos sapka, sál, kesztyű és könyv mellett most olyasmit is kapnak a gyerekek, amire eddig hiába vágyakoztak, nem tellett rá. Tudták, hogy a nagyobbak álma egy asztali rugós foci, ha néha-néha hozzájutnak valamelyik barátjuknál, vérre menő meccseket vívnak vele, Petike pedig régóta beszél egy csodaszép hangú, hófehér furulyáról, amivel az óvónéni dalokat játszik a gyerekeknek. Bár Lili még nem tudta elmondani, hogy mit szeretne, Márton és Ilonka biztos volt benne, hogy valami szépet neki is tudnak tenni a karácsonyfa alá.
És most az álmoknak vége, ideje felébredni! A csúf valóság az, hogy Iván és Márton hiába teljesítette apróra, szinte mérnöki pontossággal a megrendelő igényeit, a fizetség elmaradt. A megrendelő ma közölte Ivánnal, hogy a cége csődbe ment, egy fillérje sincs, amit nekik adhatna. Majd, mint aki jól végezte dolgát, felült a bangkoki gépre, hogy az év hátralévő szakát az egzotikus thai vidéken töltse. Elment, és ami maradt utána, az a bánat és a keserűség. Mártonnak fogalma sem volt róla, hogyan mondja el Ilonkának, hogy a vágyaik nem teljesülhetnek, marad a nincstelenség, a szűkölködés még karácsony idején is.

A hóesés közben elállt, Márton utolsókat csapott a seprővel a patyolattiszta járdára, de nem volt tovább mentség, most már be kellett menni, és Ilonka elé állni a lesújtó hírrel. Nagyot sóhajtott, az égre nézett, aztán szedelőzködni kezdett. Már lépett volna be a kapun, amikor a közeli tér felől lármát hallott. Szemét a sötétbe fúrta, de nem sokat látott, viszont a zaj közeledett. A hangok egyre jobban elkülönültek egymástól, és hamarosan kivehető volt, hogy zajos, vidám társaság közeledik az utcai lámpák homályában. Amikor a csapat egészen közel ért, Márton fel is ismerte őket, a baptista gyülekezet fiataljai voltak, akik vidáman csevegve egy nagy szánkót húztak az út közepén. Odaérkezve köszöntötték Mártont, ám ahelyett, hogy továbbhaladtak volna, a szánkót a kapunak fordították, és nevetgélve becsődültek az udvarra. Márton csak most látta, hogy a szánkó meg van rakva csomagokkal, a tetejére még egy fenyőfa is rá van kötve.
– Szeretettel hoztuk, fogadjátok szeretettel – közölte Barnabás, a csapat szószólója nemes egyszerűséggel, majd a szánkót sorsára hagyva a kis csapat elköszönt, és derűsen társalogva hamarosan eltűnt a sötétben.
Ilonka és Márton gyorsan lepakolták a szánkót, a rakományt a konyhaasztalra halmozták, és a gyerekekkel együtt, boldog örömmel vették számba az adományt. Volt ott mindenféle alapanyag sütéshez, főzéshez, hús- és zöldségfélék, tojás, sőt, még disznótoros kóstoló is lapult egy nagy tasakban. Édesség, narancs, alma, szárított füge is került elő a dobozokból, Ilonka azt sem tudta, mit hová rámoljon el. Egy kartonban néhány egyszerű, műanyag játékot találtak, a gyerekek gyorsan el is osztották egymás között.

A kis piros játékszaxofon Petike zsákmánya lett. Síp nem volt benne, de ha beleszóltak, egy beragasztott celofánlap rezegni kezdett, és a valódi szaxofonhoz hasonló hangot adott ki. Nem hasonlított ugyan a csodahangú, hófehér furulyához, de amikor Petike beledúdolta a Csendes éjt, mindenki hallgatott.

Gál László

kép: Vaszilij Kandinszkij: Téli tájkép (1911)

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás