Anna alig múlt tizenhét. Jól tanult, kiválóan sportolt, szabadidejében a barátaival szórakozott és egy fiúval hónapok óta szövődött közöttük a pislákoló szerelem. Aztán egyszer csak beütött a végzet…
Épp meccset játszottak, egy fontosnak ígérkező találkozón már a hajrá következett. A csapatok fej-fej mellett haladtak, hol az egyik, hol a másik vezetett. Anna maximalista volt, igyekezett még jobban összpontosítani, még pontosabban dobni és eldönteni a mérkőzést. Merthogy csapata egyik legjobbja volt, igazi húzóember. Aztán az egyik labdát nem vette észre, egyszerűen csak egy foltot látott, azt is akkor, amikor már elsuhant mellette a játékszer. Hirtelen megszédült, majd megtántorodott. Az edző hiába ugrott fel a kispadról, már csak az esést tudta tompítani, a fejét kapta el, hogy ne csapódjon a padlóba. Azonnal orvosért kiáltottak, mentőt hívtak és a lélegeztetést is megkezdték. Mint később kiderült, ez volt a szerencséje.

A lány hetekig nem tért magához, mesterséges kómában feküdt a városi kórház intenzív osztályán. A család, az ismerősök, a barátok, a sport- és iskolatársak letargiába süllyedtek és csak némán suttogtak, ha az eset szóba került. Mindenki feszülten várt.
A családtagok természetesen naponta látogatták. Anyja, miközben fogta a kezét, a csodás gyermekkoráról mesélt neki. Az emlékek még inkább megszépültek az eltelt évek alatt. És olykor szóba hozta a jövőt is, a terveket, a kitűzött célokat. Biztatta őt, hogy sikerülni fog az érettségi és a felvételi pontok is meglesznek szépen sorban, ugyanúgy, ahogyan a nyelvvizsgánál. Csak fel kell ébredni… Édesapja kevesebb időt töltött az ágya mellett, hiszen rengeteget dolgozott és különben is, egy férfi számára a lelki gyötrelem kétszeres erővel bír. Amikor azonban a lánya mellett üldögélt, mindig arról mesélt neki, hogy milyen büszkévé teszi őt, hogy ilyen sikeres, szép és okos lánya van. Már nem kislány, hanem egy igazi nő az, aki a karjába font karokkal kíséri az utcán, ha együtt indulnak útra.
A testvére, az „átokfajzat”, no még ő is azt várta, hogy mikor tud ismét vitatkozni, veszekedni Annával. Mesélte is neki: „– Emlékszel, hogy megtéptél, amikor az első szerelmes leveledet kikutattam és hangosan felolvastam anyáék előtt? Igazán nagyot szólt! – mondta, s kuncogott. – Persze a pofonok, amik utána következtek, ha jól belegondolok, még most is sajognak. De nem bánnám, ha megint kapnék egyet… de csak egyet!” Hiszen az azt jelentené, hogy ismét itt vagy, köztünk vagy, és nem csak testben. Az utolsó mondatot már csak gondolatban mondta ki. A világért nem említette volna hangosan azt a csekélységet, hogy éppen tudattalanul fekszik előtte a testvére.

A nagyszülők a közösen, náluk eltöltött nyarakról és az ünnepekről meséltek neki. Elmondták, hogy idén karácsonyra kinek mit is vettek, azaz mit kértek a Jézuskától. Anna számára csupán egyetlen dolgot kértek. Persze, hogy azt! Mi mást?! Együtt imádkoztak, hogy ébredjen fel és térjen vissza közéjük.
Pár hét múlva aztán egy kisebb kórterembe vitték át a lányt, ahová gyakran járt be a takarítónő, amikor egy kis menedéket keresett a napi fárasztó munka közben. Teltek a napok, s egyik reggelre meghallgattatott a sok kérés, ima és fohász: Anna magához tért.
Elérkezett a karácsony, a kórházban a család, a barátok, az iskolatársak és a rokonok is hatalmas örömmel zsongták körül a lesoványodott, sápadt lányt. Anna fáradt, erőtlen volt még. A szobát ridegnek érezte: mindenütt fehérre mázolt falak, gépek zümmögő sokasága, ablak nélküli, érzelemmentes, steril világ. Ám a kedves ismerősök sokasága, a szeretetük kárpótolta őt mindenért. Illetve, majdnem mindenért.

A sok ismerős hang és arc mellett egy ismeretlent is keresett. Hosszú órákba telt, amíg körvonalazódott benne, hogy mi foglalkoztatja. Ki volt az, aki ismeretlenül is sok időt töltött az ágya mellett? Kié volt az az ismeretlen hang, amelynek megnyugtató mondatai, meséi, történetei áthatoltak az öntudatlanságon és segítették abban, hogy felébredjen.
Néhány nap múlva összeszedte a bátorságát és megkérdezte az ápolókat, hogy ki volt az emlékfoszlányaiból felbukkanó ismeretlen. A válasz őszintén meglepte: a kórház egyik takarítónője, Erzsike töltött el munkaidő után is hosszú perceket az ágya mellett. A takarítónő, aki néhány napja autóbaleset áldozata lett, s már nem tudták megmenteni az életét. Saját gondjaitól, problémáitól immár végleg megszabadult a nehéz sorsú asszony, volt belőlük elég… Ám a karácsony előtti hetekben minden szabad percét Annával töltötte. Megsajnálta az öntudatlanul fekvő szép, fiatal lányt és saját nehézségeit feledve mindig vidám dolgokról mesélt a magatehetetlen betegnek. És az élet értelméről, a szeretetről. Igyekezett bátorítani Annát, hogy ne adja fel, hogy küzdjön, mert érdemes. Mert tudta, hogy minden egyes nap ajándék az élettől, bármennyi is jusson…
Anna a karácsonyi gyertyagyújtáskor az első gyertyát ismeretlen „őrangyaláért” gyújtotta meg. Imát mormolt magában, és arra gondolt: Erzsike valójában gazdag volt. Igazán gazdag, hiszen olyan kincs volt a szívében, amilyet semennyi pénzért nem lehet megvásárolni.
Szóládi Zoltán

kép: Amadeo Modigliani: Nő fekete nyakkendővel (1917)

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás