Sárga fény tette barátságossá az ablak nélküli tárgyalót a bankban. A sarokban egy selyem fikusz utalt a természet falakon túli közelségére. Puha szőnyeg nyelte el a hangot, a falon távoli tengerpart kékje, bézs homokja ringatta el a valóságot. Kinga még sosem nézte meg aprólékosan a képet, pedig lassan hat éve itt beszéli meg a bank VIP-ügyfeleivel anyagi gyarapodásuk lehetőségeit.
Áttetsző fehér bőr alól kéken rajzolódtak ki az erek a nő kezén, ami alá odatolta a vaskos iratkötetet:
– Itt és itt, és itt, majd minden oldalon írja alá, miután átolvasta – mondta csendesen, miközben lapozgatta a papírköteget. Nem nézte, mégis látta, ahogy a nő megfontoltan formálta a betűket. Kecsesen hullámoztak ujjai, billegtetve a gyűrűket. Lassított felvételnek tűnt minden mozdulata Kinga számára.

Felemelte a fejét, a képre meredt, ami minden nap szabadságot üzent, eddig csak egy kék foltnak tűnt. Lassan kirajzolódtak a kontúrok, előtűntek a napágyak, a homokban heverő szalmakalapok, az apró asztalon a koktélos poharak csillogó jégkockákkal, csíkos szívószálakkal. Bőrén megérezte a nap perzselését, hallotta a tenger zúgását.
– Átnézné, kedves Kinga, hogy minden rendben van-e? – repítette vissza egy pillanat alatt a valóságba ügyfele hangja.
– Kérem, még itt írja alá – mutatott a lapokon megbújó kipontozott mezőre.
– Készen is vagyunk – mosolygott, majd színes dossziéba tuszkolta a lapokat. Kedvesen maga elé engedte ügyfelét, alig várta ki a köszönését. Sietve pakolta össze az íróasztalát, mára végzett. Fölkapta kabátját, csak a patentokkal zárta a hajtókát, szabadjára engedve a cipzárt. Fejében a listája járt: csekkek, Édesmamus gyógyszere, Áron fia tornacipője, talán eljut a műkörmöshöz is. Odakinn szakadt a hó. Heves gyorsasággal zúdultak le a hópelyhek, rohantak a megsemmisítő lábak alá. Amerre nézett, fejüket lehajtott, sietős embereket látott. Fekete, magas sarkú cipőjére nézett: reggel még sütött a nap… Felhajtotta a kapucniját, és megcélozta a sarkon túli metrólejárót.
– Jegyeiket, bérleteiket készítsék elő ellenőrzésre! – üvöltötték a hangszórók.
Egyik kezével a havat söpörte le a válláról, másikkal a táskájában kotorászott. Sietősen emelte fel az igazolványt. Karszalagos kar kapta el, mielőtt visszadughatta volna a helyére.
– Hová rohan? – állította meg a határozott kérdés.

Tényleg, hová is? Tízezer a dolga, és mindjárt lezúdul a sötétség, elborítva a reményt adó pillanatokat. Este hét lesz, mire hazaér, ma a fiúk hozzák el Lucát az óvodából. Reggel bekészítette a mosógépet, csak el kell indítani. Vacsorára megmelegíti az Édesmamustól hozott rakott krumplit. Kivasalja Luca ünneplő ruháját, holnap jön a télapó az óvodába. El ne felejtse felhívni Áron angoltanárát. Pénzt is kell váltania a holnapi órára.
Holnap, holnap, holnap – kopogtak a teendők a fejében.
– Lépjenek hátra, szerelvény érkezik! Vigyázzanak, az ajtók záródnak!
Lehuppant egy üres helyre. Hat megálló a Duna Plaza, ott veszi meg Áron tornacipőjét, váltja ki Édesmamus gyógyszerét. Addig legalább a telefonján átnézheti az e-mailjeit.
„Drága Kingám! Küldd át légyszi’ Édesmamus mézeskalács receptjét, amiben marcipánkrém van! Puszi, puszi…”
„Kedves Kinga! Ne feledkezzen meg esedékes szűrővizsgálatáról! Még ma egyeztessen időpontot háziorvosával!”
„Tisztelt Ügyfelünk! Egyenlítse ki lejárt számláját…”
„Ne feledkezzen meg gépjárműve esedékes kötelező biztosításról!...”
„Adja meg születési idejének pontos dátumát, ingyen kiszámolom az életfeladatát! „
Jaj, ne, csak azt ne! Így is sok, néha sokk! – szólalt meg, csak úgy magában.
„Ne várj, nem megyek haza. Áron vigyáz Lucára. A bankkártya, amit használhattok, ott van a bonbonos dobozban. Ne keress! Lecseréltem a telefonomat. Elutaztam. Az ünnepek után, januárban egyeztetünk a továbbiakról.”
Nem értette, újra és újra elolvasta. Két hete még Katával és Imrével wellnesseztek. Mi történhetett két hét alatt? Pörgette a telefonba zárt naplóját, de csak teendőket talált kipipálva, vagy tovább görgetve. Rémületében újra és újra olvasta telefonjában naplóját, levelezését.
– Végállomás! Kérjük, hagyják el a szerelvényt!
Sodortatta magát a tömeggel. Kilépett a szabadba, még mindig esett a hó. Lelassultak a pelyhek, mintha már nem lenne sürgős az érkezés. Méltósággal lebegtek, köröztek, majd puhán terültek a földre, megengedve maguknak apró csillogásokat. A lámpa alatt a padot párnaként takarta a friss hó. Kinga a táskájával lesöpört egy kis részt és lehuppant. A telefonjára meredt, újra és újra elolvasta Gábor üzenetét. Percek morzsáiból próbálta összerakni közös életük huszonkét évét.
A szalagavatón kezdődött egy pillanattal, amikor párja pörgető karja alatt szembeszúrta Gábor tekintete. Belebizsergett egész teste, megállt körülötte a világ. Csak a teste táncolt, lelke a terem fölé emelkedett, onnan látta Gábort, magát. Lassan, nagyon lassan érkezett vissza, várakozva, forogva, mint a hópelyhek. Első ölelésük is kiszakadt térből, időből, mintha messze-messze járnának a Földtől.

Talán van egy másik világ, ahol nem kell morzsánként csipkedni, lopni a perceket… Ott történhetett, hogy Édesmamussal szaloncukrot készítettek. Átjött Erzsi néni a szomszédból, ő hozta a receptet. Együtt olvasták, főzték, keverték, kóstolgatták. Rá a csomagolásnak szánt alufólia vagdosását bízták, fehér sütőpapírt rojtozott ollóval. Akkor is esett a hó, az ablak mögül bámulta a lámpánál a pelyhek kavargását. Mögötte Édesmamus halkan nevetgélt Erzsi nénivel, megkóstolták a karácsonyra szánt narancslikőrt. Kislányként nem értette, hogy mi a különleges ebben, csak élvezte a készülődés bizsergető idejét. Jutott mindenre perc, óra. Emlékszik, ahogy mézeskalácssütés közben összecsapta a tenyerét, felhőként lebegett a liszt. Érezte a sütemények illatát, a megkóstolható darabok ízét, ahogy beleharapott a forró diós kiflibe.
Papival választották ki a Klauzál téri piacon a karácsonyfát. Papi lassan körbejárta az árusokat, alaposan körülnézett, le-lehajolt egy-egy összekötött, fekvő fához. Felemelte, odavitte az árushoz. Levágatta a kötelet, és megpörgette a fát. Látta, ahogy a fák fellélegeznek, kinyújtják ágaikat, megmutatják teljességüket. Olyan volt, mintha táncolnának. Otthon próbált ő is pörögni a tükör előtt. Szorosra kulcsolta a kezét, mintha kötve lenne, aztán pörgés közben egyre magasabbra emelte karjait, várta, hogy pörgés közben megérezze a szabadságot. Nem is érti, hogyan volt ideje mindenre Papinak és Édesmamusnak. Dolgoztak ők is, de fel sem tűnt. Délutánonként, óvoda után Papi elővette a bendzsóját, muzsikált neki. Tanítgatta, igazgatta ujjait a húrokon. Édesmamus a konyhában palacsintát sütött, ott énekelt a bendzsó kíséretére. Esténként halk mesék jutottak és lebegő álmok. Hova lett az idő, ami hagyta a ruhát kézzel, mosógéppel mosni? Emlékszik a víz forgására, ahogy maga alá gyűrte a ruhát. A kádban öblítették, a tiszta víz buborékai ráérősen kerülgették az ingeket, zoknikat, bugyikat. Szappannal dörzsölték Édesmamussal a zoknik talpát. Segített ő is, átázott a szoknyája, a bugyija, jólesett teregetés után a forró fürdő. Nem is érti, hogyan volt rá idő, egy egész délután gyűrték, gyömöszölték a ruhákat, míg tisztán lebegtek a konyhában kihúzott köteleken. Hova tűntek a kalács kelesztését kívánó órák, a padló fényesítésére szánt szombat délelőttök. Mégis sétáltak, Papi sakkozni is megtanította. Könyvtárba jártak, szerette a könyvek illatát. Lekuporodott a polcok közötti zsámolyra, már ott falta a betűket. Izgatottan várta, hogy otthon kiolvashassa a könyvet. Fegyelmezte magát, nem nézte meg az utolsó oldalt, kivárta, míg odaér. Hogy sajnálta egy-egy könyv végét… Még olvasta volna, még hömpölygött volna a történetben. Volt idő belecsöppeni, benne maradni.

Hova veszett az idő? Ki ragadta el a perceket? Lassan, észrevétlenül ki szippantotta ki az életükből? Emlékszik a mozdulatra, ahogy Gábor két tenyerébe zárta kézfejét. Lemérte kicsinységét, majd eltüntette összekulcsolva. Zenéltek a mozdulatok, bizsergett minden porcikájuk, nem kellett hangos szó a tekintetekhez. Odébbállt az idő is, pironkodva lapult percekig. Hova lett a tó, ahova a kavicsokat dobálták, számolva a víz gyűrűit?
Próbálta felidézni, mikor is hallgatták a csendet együtt utoljára, amikor nem kellett a kimondott szó, amikor egymásnak támasztották a hátukat, és csak bámulták az eget. Gyönyörű, elrejtő mélykék volt. Langyos szellő ölelte körbe őket. Hova lettek a lassú percek, amelyek engedték a csendet?
Lerázta telefonjáról a havat, újra elolvasta Gábor üzenetét:
„Ne várj, nem megyek haza.”
Visszaidézte, hogy mikor várta utoljára Gábort. Kiküldetésben volt Portugáliában három hétig. Akkor még nem volt mindenperces internet, ott toporgott a repülőtéren, minden porcikája feszült az izgalomtól, mikor pillanthatja meg. Várta a lelke, a teste, talán az esze is. Lassan megszokta a végtelen munkába nyúló napokat, az egyre rövidülő üzeneteket. Már nem kérte számon, csak örült a közelségének. Persze, neki is megvan a dolga, az időgazdálkodással tanított napi, heti lista, ami lassan összetakarítja az összes morzsát élete perceiből.

A karácsonyi kalács sütése közben tanítgatta Édesmamus:
– Kinguskám, a kalácsnak idő kell. Nem szereti a kapkodást, a sietséget. Kéri a tenyered lassú mozdulatait, az odafigyelésed, a karod erejét. Fényesre kell dagasztani, hólyagosra, könnyűre. Látod? Így. Most betakarjuk, pihentetjük, hogy kedvére keljen. Utána sem lehet vele hamarkodni, pihenést kíván a tepsiben is. Többször átkenheted olvasztott vajjal, mielőtt a sütőbe teszed. Ott se siess vele, hagyd, hogy a hő, a gőz átjárja, minden belső morzsáját megsüsse. Ha kivetted a sütőből, takard be, dédelgesd, mielőtt felszeled. Meghálálja az időt, a türelmet. Vaníliaillat ölelte körül Kingát…
– Asszonyom, jól van?
Nem értette, honnan került oda a fázósan toporgó rendőr.
– Hamarosan indul a metró utolsó járata. Segítsek Önnek valamiben?

Kaszás Éva

kép: Frantisek Kupka: Zongorabillentyűk (1905)

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás