Agyagszobrok egyedi technikával

Baracs szívében, távol a város zajától, egy hangulatos kis házban él nagy szeretetben Horváth Klára párjával, Zoltánnal. A portát el sem lehetne téveszteni: a kertet manócskák és mindenféle mesebeli lények lakják.

Klári hobbija az agyagszobrászat, ami teljesen kikapcsolja. Egy tiszta és szép világba röpíti a munka, ami „átsüt” az alkotásain is. Mintha élnének a kis agyagfigurák, amelyeket készít. Bájosak és egyediek, vigyázzák az otthon békéjét, mosolyt csalnak az ember arcára.

– Már gyerekkoromban is érdekelt a művészet – meséli kérdésem nyomán csillogó szemekkel Klári –, textiltervező szerettem volna lenni, de mást hozott az élet. Győrt hátrahagyva Dunaújvárosba jöttem. Huszonkét évesen a Nagyolvasztóműben találtam munkát, amit nyugdíjig nem hagytam el. Harmincnégy évet töltöttem ott, kedves munkatársak között, akik közül sokakkal tartjuk a kapcsolatot, ma is rendszeresen meg szoktak látogatni.
– Ennyire szeretnek?
– Igen, és nem csak felületesen ám! A valódi szeretet igazán akkor mutatkozik meg, amikor bajban vagy, úgy érzed, hogy kicsúszott a lábad alól a talaj.
– A te életedben mi történt?
– Néhány éve, 2011-ben egy balesetben meghalt a húszéves lányom.... Aztán egy hónap múlva a férjem is elhagyott. Ott voltam a mély gyásszal karácsony környékén. Magányosan, de mégem egyedül, mert kiderült, hogy a munkatársaim valóban szeretnek és ott segíttettek, támogattak, ahol lehetett.
– Hogyan sikerült feldolgozni ezt a tragédiát?
– Úgy érzem, hogy valami mindig a helyes irányba terelt, és segített, hogy ne adjam fel. Sokat köszönhetek Pász Zsuzsinak, aki lelkileg is támogatott és a közvetlen munkatársaimnak is, akik osztoztak a fájdalmamban. Feldolgozni talán nem is lehet azt, hogy az ember elveszíti a gyermekét, csak átalakulnak a dolgok. Idővel a nagy fekete gombóc az ember gyomrában szürkülni kezd, aztán elkezd fakulni. De örökre ott marad.
– Terápiaképpen kezdtél el agyagozni?
– Nem, már előtte is foglalkoztam vele, aztán abban az évben szünetet tartottam. De mikor újra elkezdtem, az agyagozás egy új szintre emelte az életemet. Teljesen kikapcsolt, úgy éreztem, valami mintha irányítaná a kezemet. Azóta talán sokkal szebbek, kidolgozottabbak az alkotásaim. Egyik közeli barátom azt mondta egyszer, hogy olyan érzése van, mintha Andikám arcát látná a kis angyalkáimban.
– Egyébként vallásos vagy?
– A szó hagyományos értelmében nem, de amikor például a baracsi templom betlehemi szobrait festettem újra, szinte átéltem azt a történetet. Abban az időben nagyon sok vallási témájú filmet megnéztem.

– Manók, angyalok, virágok, faliképek mindenütt, de látok használati tárgyakat is. Hogyan készülnek?
– Nem minden tárgyat én készítettem, újdonsült férjem is rákapott az agyagozásra, de ő korongozik inkább. Nem csoda, hogy agyagozik, szinte mindenben hasonlítunk, még egy napon is születtünk, igaz más évben.
Mosolyognak egymásra, viccelődnek és tényleg érezni lehet közöttük a harmóniát. Jó ilyet látni!

– Szóval hogyan is készülnek? – terelem vissza a szót az alkotásokra.
– Én egyedi technikával dolgozom. Kis hurkákból építem fel a művemet, mintha gyurmáznék. Ennek is megvan a maga technológiája, ugyanúgy, mint a nyersvasgyártásnak. Az anyagválasztástól, az összedolgozáson át a színezésig, az égetési időn keresztül sok mindenre oda kell figyelni.
– Ez csak a munkafolyamat, de mitől lesz lelke a műveidnek?
– Minden szerető formázást, féltő érintést meghálálnak – mosolyog Klári.
Én pedig hiszek neki, mert ez a csupa szív asszony a megpróbáltatások ellenére is életszerető és vidám maradt. Minden alkotása azt üzeni nekünk, hogy a mélységből van kiút, van remény és nem szabad feladni sohasem!

Kállai Félix


 

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás