ROSA BOURK ÉS NAGY SÁNDOR
Szürke vasak között, a Gyártó Egység lakatosüzemében találkoztam Frézer Ferenc lángvágóval még az acélszobrász alkotótelep idején.

Akkor munkáról beszélgettünk, csak elejtett szavak utaltak a természethez való kötödésére. Csendesen, mégis szenvedéllyel beszélt a madarakról, családi otthonokban tartható papagájokról, pintyekről, galambokról, kanárikról. Elárulta, hogy baracsi családi háza udvarán épített madárházat kedvenceinek. 

Vártam a tél végét, a jó időt, hogy megnézhessem a különleges madarakat. A falu főutcáján keresés nélkül találtuk meg Frézer Ferenc házát. Rögtön látogatásunk tárgyára térhettünk, hisz az udvar bal felén, a madárház oldalában, levegős ketrecekben napoztak a harminc-negyven centis papagájok. Velük szemben a baromfiudvarban különlegesen színes kacsák, termetes kakasok, szép tyúkok hallatták hangjukat.

Színükkel vonzottak a papagájok, élmény volt közelről figyelni a színpompás tollazatokat. Néhány berepült a madárházba az idegenek láttán, de volt egy zöld tollú hangoskodó, amelyik mindenről értesítette a többieket.
– Ő kíváncsi természetű, ilyen a fajtája – magyarázta vendéglátónk –, majd sorra bemutatta nagyobb testű papagájait származásuk szerint. A Nagy Sándorok nevét jegyeztem meg: gyönyörű, friss, májusi zöld a tollazatuk, a hím piros csíkot visel a nyakán, piros a csőrük. Amúgy Ausztráliában élnének, ha nem keveredtek volna valahogy Európába.
Bent a házban színek szerint több mint hatvan, kisebb papagáj várt. Adódott a kérdés: hogy lesz valaki madarász?
– Az első papagájomat tízéves koromban kaptam. Túl nagy kihívás volt, hamar elpusztult. Senki nem mondta meg, mit adjak neki enni, és nem volt még internet, hogy utánaolvassak. Nem hagytam annyiban, mondtam a szüleimnek, hogy nekem olyan kell, ami meg is marad. Lett olyan, könyvből tanultam meg a gondozását. Lettek nyulak is, galambok is. Szeretem a természetet, az állatokat, madarakat. Majd amikor megnősültem – mivel a városban nem lehet galamb – maradtak a papagájok, zebrapintyek, halak. Az erkélyen alakítottam ki helyet a húsz-harminc madárnak.
A papagájokról folytattuk a szót. Ferenc sosem tanította beszélni egyiket sem, és kedvence sincs közöttük. Elhihettem, hisz olyan lelkesen beszélt valamennyiről. Színek szerint tenyészti őket. Korábban még sosem láttam ciklámenbe játszó rózsaszín papagájokat. Gyönyörű, lányos a színük, bár hím és nőstény egy párként ült a kalitkában. Nem meglepő a „Nagy Sándorok” után, hogy ők is egy férfiról, Richard Bourkról kapták a nevüket, aki admirális lehetett az angol gyarmatokon. Megtudtam Ferenctől, hogy Ausztráliából száz éve nem engednek ki madarakat. Néhány országból még hozzájuthat a gyűjtő egy-egy különlegességhez, de legtöbbjük már „honosodott”. A tenyésztők odafigyelése teszi, hogy némelyikük csak sárga, vagy csak kék, vagy fehér, és persze sárga-zöld-tarka.

– Én nem keverem a színeket, így szépek. Az tetszett meg bennük, hogy mindig mozognak, életet, vidámságot teremtenek a környezetükben. A legöregebb madár tizenöt éve van nálam. Viszem őket vásárokba, legmesszebbre Bulgáriába került egy pár.
– Mit gondol, mennyit esznek ezek az apró madarak? – fordult hozzám, még mielőtt hasznot hajtó jószágként gondoltam volna rájuk. Tippelni sem tudtam, de kiderült: évente öt-hatszáz kiló mag fogy el a háznál. Maga termeli egy részét kertje végében és mellé az eladott madarak árából vásárol kölest.
– Nekem ez hobbi, munka után kijövök közéjük, foglalkozom velük, színesítik a napokat…

Ferenc szakvásárokra jár, folyamatosan tanul a madarakról, tenyésztőkkel tart kapcsolatot. Családjából nincs követője: tizenhat éves unokája szívesen nézegeti a madarakat, de ennyi. Talán majd a kisebbik, a decemberben született kisfiú kedvét leli a papagájokban, díszkacsákban, piros tarajos kakasokban, az egész színes madárseregletben.
K. É.

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás