KERTEK, GYÜMÖLCSÖK, LEKVÁROK
Változik a tulipánfás díszkertek divatja. Már-már a legszebb ház körüli pázsitból is átengednek egy-egy darabot konyhakertnek. Városi erkélyeken gyakorta fűszernövények adják az üde zöld környezetet, a vidám piros színt pedig a cserépben nevelt paradicsom.

És ha már ad a kert ezt-azt, sok mindent megmenthetünk télire. Előkerülnek régi receptek és jönnek az új ízek, merész fűszerezések is. A lényeg örök: a kamra polcain sorakozó lekvárok és befőttek gyönyörűséges látványa, a baracklekváros palacsinta íze, nem beszélve az epres buktáról vagy a vajas kalácsra kanalazott csokis meggyről. 

Kevés cukorral
A Meleghengermű készáru programirodáját vezeti Kovács Árpád. Sokan tudják róla az üzemben, hogy gépészmérnök létére finom süteményeket süt:
– Még középiskolás koromban kezdtem, nagymamám receptje szerint bögrés almás kevertet sütni. Egyszerű, gyors és finom. Hasonlóan egyszerű süteményeket készítek most is – meséli otthonában, miközben az egyik ajtófélfánál két fiúcska figyel.
– A piskóta, a muffin a gyerekeknél mindig „bejön”, a lényeg, hogy házi sütemény legyen. Megnézem, mi van itthon, abból mi készíthető. Az internet nagy segítség a keresgélésben. A befőzés később jött, kolléganők „oltottak be”. Finom szilvalekvárral kínáltak tavaly ősz elején. Elmondták, hogyan készítik, egy kis fahéjjal, dzsemfix-szel. Szüleimnek Kisapostagon van kertje, szóltam, hogy a szilvából ne csak pálinka legyen. Elsőre hat-nyolc üveggel főztem, pirítóssal, kaláccsal hamar elfogyott, télire alig jutott. Egy üveggel őriztünk meg harmadik fiam születéséig, április 26-ig.
Gyönyörű színű lekvárokat tesz elém Árpád az asztalra, cseresznyét, epret, sárgabarackot
– Idén már készültem, folyamatosan hoztam a gyümölcsöket szüleim kertjéből, ahogy értek. Édesanyám is tesz el, de tovább főzi, több cukorral, sűrűbb állagú lesz, süteményben nagyon finom. Én alig teszek cukrot bele, rövid ideig forralom, így hígabb lesz, de egyben maradnak a gyümölcsök.
Még beszélgetünk a cseresznye- és a meggymagozás macerájáról, a dunsztolás egyszerűségéről, miközben megérkezik édesanyjával a még karon ülő harmadik fiúcska. Elnézem a vidám családot, melléjük gondolom a piskótákat, palacsintákat és fánkokat Kovács Árpád színpompás lekvárjaival…
Sárgabarack a kedvenc
Éppen ringlószilvákat „menekített” télire Ódor Mariann, az ISD Kokszoló Kft. szénelőkészítő kokszosztályozójának munkatársa apró konyhájukban, amikor meglátogattam. Párnák alatt hűltek a befőttek, mutatóba tett az asztalra néhányat:

– Férjem szüleinek a hétvégi kertjében termett meggy, ringló, őszibarack. Most a ringlón volt a sor, anyósom receptje szerint tettem el – tolta elém az üveget, amelyben gusztusosan remegtek a zöldessárga gyümölcsök.
– Megmostam a ringlót, és annyit tettem egy-egy üvegbe, amennyi belefért. Cukrot szórtam a tetejükre, három-négy kanállal. Kimértem a vizet, felforraltam és rájuk öntöttem. Vártam, míg kicsit kihűlnek, leöntöttem róluk a levet, újra felforraltam, majd visszatöltöttem. Csak ezután zártam az üvegeket és tettem párnák közé – sorolta a műveleteket Mariann. Kérdésemre tiltakozott:
– Nem, egyáltalán nem olyan macerás! Gyerek­koromban ceremónia volt a befőzés, spájztakarítással, üvegmosással kezdődött és napokig tartott. Tegnap hoztuk haza a ringlót, neki is álltam, estére végeztem. Nem tartott tovább a meggylekvár sem, pedig azt magoztam. A sárgabarack idén kimaradt, csak néhány szem volt a fán. Tavaly termett sokat, maradt is a lekvárból. Ez a kedvencünk – vette le a szekrényből az aranyszínű lekvárt.
– Nem teszem hozzá azonnal a cukrot, csak amikor forrni kezd – árulta el a titkát – így sűrűbb, nem kell tartani az odaégéstől, kevesebb cukor elegendő és mindössze húsz perc alatt üvegbe rakható.
Még nincs vége a nyárnak, szilva és őszibarack is kerül üvegekbe Mariann konyhájában.
Kamra
a lodzsa végében
Tetten érhető a precizitás Mudra József kamrájában. Az erőműtől ment nyugdíjba, ahol a kazánok működtetése nem engedett nagyvonalúságot. Más a kert, ott csak a növények élettani szokásait kell követni, aztán szüretelni és közben befőzni.

– Fiatal házasként még vitatkoztunk a lekvárfőzésről – mesélt a kezdetekről, miközben aszalt gyümölcsökkel rakott tálat tett elém.
– Különböző típusú családból jöttünk, más-más szokásokkal. Ők meghámozták a sárgabarackot, kihagyva a héjjal együtt a lekvárból így vitaminokat, tápanyagokat, a kicsit mandulásan kesernyés ízt. Végül megegyeztünk, tettünk el így is, úgy is. Mára letisztult a művelet, nem főzöm agyon, minimális cukrot teszek csak a gyümölcsökhöz és növényi pektinnel sűrítem. Nemcsak lekvárt, aszalványt is készítek, és a fagyasztóba is kerül gyümölcs. Ugyanígy a gyógynövényeket is gyűjtjük, teának. Szárítunk dió-, málna- és szederlevelet, citromfüvet, mentát, csalánt. A legtöbb gyümölcs a kertünkből való és a szomszédoktól. Egymás között cseréljük, amiből nekem terem bővebben, abból én viszek kóstolót. Sárgabarackot Rózsika nénitől kaptam, leszedtem neki is, és lekaszálom nála a gazt.
Közben térült-fordult a házigazda, a hűtőből lekvárosüveget tett elém, kiskanállal.
– Hűtve jobban kijönnek az ízek, a sárgabarackhoz kevés dinnyét tettem, ettől pikánsabb – nyújtotta át. Megérezve az illatát, esélyem sem volt ellenkezni. Kóstolás után megnézhettem a kamrát a lodzsa végén, benne a tavasz és a nyár csodáival. A legfelső polcon szárított gyógynövények sorakoztak külön-külön üvegekben, lejjebb érés szerint a dzsemek, lekvárok, majd egy sor zöldbab, lecsó, alul pedig az aszalványok. Oldalt dióval teli zsák függött, hogy teljes legyen a finomságok tára…
Kaszás Éva

Mint a régi nagymamák…

Nagy felbuzdulással láttam neki a napokban a szilvalekvárfőzésnek. Én bizony nem tudom le néhány perc alatt összecsapva a dolgot, felturbózva a gyümölcsöt zselésítőszerrel, tartósítóval, mindenféle műizékkel! Igazi lekvárt főzök, cukor nélkül, lassú tűzön, hosszú órákon át. Az ínycsiklandó leírást meg is találtam egy gasztroblogon, rézüstöm ugyan nem volt, de szinte már a számban éreztem az enyhén füstös, finoman kesernyés utóízt, ami az igazi hungarikumnak számító szilvaíz sajátja, azé a tradicionális eszenciáé, amit csak a régi nagymamák tudtak előállítani, egy álmos szatmári kis falu udvarán. A hosszú órákból aztán napok lettek… Főztem aznap este öt órán át, másnap hajnalban, munka előtt öttől nyolcig, este meg csaknem éjfélig megint. A régi nagymamák egy bodros felhőn üldögélve, egészen biztosan a hasukat fogták a nevetéstől, ha látták a kínlódásomat. De egyszer csak vége lett. Üvegbe került a gyönyörű, szinte fekete lekvár.
A füstös íz sem hibádzott, bár utóbb kiderült, a kellemes aroma okozója az a mintegy két centi vastag szénréteg volt, amelyet sikerült ráégetnem kedvenc, méregdrága fazekam aljára. Nos, ha az élőmunkát, az égett réteg eltávolításában segítő súrolószerek és a főzéshez elhasznált gáz árát számolom, valószínűleg a világ egyik legdrágább szilvalekvárját állítottam elő. Egy igazi, tradicionális eszenciát. De ennek a receptjét jövendő unokáim valószínűleg nem fogják kitépkedni egymás kezéből…
Sz. I.

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás