HENGERSOR A MAGASBÓL NÉZVE

Szerencsénk volt, hiszen egy idén igen ritka, esős nyári napon jártunk a Meleghengermű hengersor­üzemében.

Régi emlékek jöttek elő, amikor még a hengerállvány mellett ültek a kormányosok, nyüzsgött az üzem a sok embertől, hőt sugároztak még a csarnokot tartó oszlopok is. Azóta megváltozott a kép, senkit sem láttam a hatalmas gépsor mellett. Az automatizálás „irányítótoronyba” száműzte a hengerészeket. Üvegkalitkájuk teljes rálátást enged a hengerek közt cikázó izzó szalagokra. Előttük számítógépek, a képernyőkön táblázatok, szimulációs grafikák.



A szállító
Németh József hengersori technikus, szállításvezető volt ez alkalommal az „idegenvezetőnk”, ő pontosította régi időkben szerzett ismereteimet:
– A kollégák a kormánypultból irányítják a készsori állványok működését. Modern, automata hengersort láthatnak az erre járók. A legutóbbi beruházáskor korszerű berendezéseket is üzembe állítottak. Nagyobb a hengersor kapacitása, mint amennyi alapanyagot a két kohó, valamint az Acélmű szállítani tud. Naponta termékösszetételtől függően hat-hétezer tonnát is hengerelne az üzem – magyarázta lelkesen. Szavaiból kitűnt, hogy az üzem minden zegzugát ismeri. Meglepődtem, amikor elárulta, hogy eredeti szakmája vadász:
– Szalkszentmárton térségében dolgoztam korábban, mint hivatásos vadász. Más volt a környezet, de minden hétvégémet lefoglalta a munka. Teljes embert kívánt, ami család mellett nem volt egyszerű. Amikor idejöttem, meg kellett ismernem az itteni életmódot, előtte nem dolgoztam ilyen nagy gyárban. Támogattak a kollégáim, tizennégy év távlatából úgy érzem, hamar befogadtak, sokfelé ismernek. Bevontak a beruházások projektjeibe is. Pörgős, szép munka volt. Sokat dolgoztunk a negyven napos leállás alatt, de élveztem. Mindig várom a nagyjavításokat is, érdekes, változatos feladatok adódnak.
Még néhány gondolatig visszatértünk a vadászatra, a természet szépségére:
– Tervezhető, kiszámítható itt a munkám. Megtartottam ugyan a sportegyesületi tagságomat, de ma már keveset vadászom.

Műszakváltás
Továbbléptünk, a hengerészek felé. Talán a műszakváltás, talán a közelgő leállás adta pluszfeladatok miatt, de meg sem fordultak jöttünkre a kormánypultban a hengerészek. Háttal nekünk beszélgettek egymással. Sürgős dolguk volt, nem nyilatkoztak. Megértettem őket, nem volt kedvük magyarázkodni, miért is kötelezték el magukat egy üzemhez, ahol ezer tonnákban mérve küldik hengerek közé az izzó anyagot. Mit is válaszolhattak volna a kérdésemre, hogy miért vállalják a nappali fény nélküli teremben évtizedek óta a folyamatos műszakot? Persze, pénzért, de pénzt annyi minden mással is lehet keresni itt Magyarországon. Biztosan van valami más ok is a maradásra, talán egy másik alkalommal elárulják majd miértjeiket…



„Rehabilitációs központ”
Élénk, nyüzsgő hangulatban váltották egymást a diszpécserek. Idegent látva öltözőjükbe bújtak, amelynek ajtaján a „Rehabilitációs központ” humoros felirat eligazító piktogramokkal kiegészítve jelezte a kis helyiség sokoldalú funkcióját. Talán itt válthatnak egymással két személyes szót családról, gyerekekről, főnökökről. Nem véletlenül nők a diszpécserek. Míg a hengerészek fókuszáltan figyelnek a rájuk bízott anyagra, berendezésekre, addig a nőknek ezer információt kell összekapcsolniuk, mielőtt a hengerészek „átveszik” a kemenceüzemből érkező bugát.
Sáfrány Helga diszpécser, operátor huszonegy éve dolgozik itt, folyamatos műszakban. Mi mást kérdezhettem volna a törékeny nőtől, mint azt, hogyan bírja?
– Nehezen, egyre nehezebben – kaptam az őszinte választ. – Legnehezebb az éjszakás műszak, utána a váltás. Eladó az eredeti szakmám, de könyvelő, tervező statisztikus végzettségem is van. Munkanélküli voltam, amikor itt adódott a lehetőség. Boldog voltam, hogy van munkám. Annak idején a környéken a legjobban fizetett hely volt, biztosnak tűnt. Figyelem a termelést, adatokat viszek a gépbe, tájékoztatom a főnököket, ha szükséges.
Elkötelezettségének okairól, családról, az elmúlt huszonegy évben született gyerekekről, egyedülállóságról, felelősségről beszélgettünk. Összetettebb az élet, és benne a munka a számítógép billentyűinél és a monitoron megjelenő számoknál.
Revákné Éva kohászati anyagelőkészítő operátor, diszpécser délutános műszakra érkezett. Munka­társával a „központba” bújt pár percre megbeszélni a nap történéseit.
– A Bánkiban acélszerkezeti szakon végeztem, ’76-ban a hengersoron volt az első munkahelyem. Onnan átmentem a profilüzembe meósnak, gyártáselőkészítőnek. Adódott egy lehetőség a vasútnál, váltottam, műszaki rajzoló lettem. Közben született három gyermekünk, megszűnt a vasúti munkám, otthon maradtam öt évig a gyerekekkel. Ide ’97-ben jöttem vissza. Még négy évem van a nyugdíjig, utána remélem, unokázni fogok – foglalta össze néhány mondatban fél életét.
A férfias környezetről, folyamatos műszakról is beszélgettünk:
– Az éjszakás műszak első napja nehéz, de jobb számomra, mint délelőttös műszakban a negyed ötös kelés – magyarázta a műszakváltás adta különös életformát. – Kulcson kertes házban lakunk, így a gyár után ott a szabad levegő. Ami a férfias környezetet illeti, mindig is műszaki gondolkodású voltam. Itt összetett a munkám.
– A hengerlési folyamatokat viszem a gépbe, hogy mit, mivel munkálunk meg, mikor, hol szükséges a hengercsere – írta körül pár szóban teendőit, majd megjegyezte: a Bánkiban ketten voltak lányok az osztályban. – Érdekes férfiakkal dolgozni, esetenként könnyebb, mint nőkkel – tette hozzá, aztán visszakanyarodtunk az unokákhoz. Az elsőnél, mint aktívan dolgozó nagymama nem babázhatott kedvére és kimaradt az életéből néhány más, nyugdíjas időszakra tartogatott dolog is. Megérintett az életkedve, ahogy mosolyával kiszínezte a kék–szürke teret.

Terepről érkeztek
Kondor László revés alig több, mint öt éve dolgozik a hengersor alatti pincében, ahová a hűtővíz lemossa a hengerelt lemezek felületéről az oxidációs réteget. Már jártam a munkaterületén, láttam a fura összetételű gőzt, egy-két percre érzékeltem a hőt. Akkor sem értettem, a huszonegyedik században hogy nem lehet a revések munkáját gépekre bízni?
– Festő és asztalos az eredeti két szakmám, szeretem is mindkettőt, de télen nincs munka. Olykor zsebből fizettek, itt viszont bejelentett munkám van. Amikor először lementem a hengersor alá, mintha egy barlangba érkeztem volna. Csak annyit láttam, hogy csövek vannak. Hozzászoktam a meleghez is, nyáron negyven-ötven fokban dolgozunk. Télen kicsit megfázunk, amikor kijövünk. Legnehezebb a műszak elején lemenni a sor alá, aztán már könnyebben megy.
Szó esett még családról, albérletről, a vágyott vidéki házról, szabadnapokról, egészségről. Mit is mondhattam volna elköszönés helyett?
– Vigyázzon magára, fiatal­ember!
Tóth Gábor darus a műszak elején jött be az irányító központba tájékozódni a várható eseményekről, mielőtt fölment volna egyszemélyes munkahelyére. Néhány szót váltottunk a munkájáról:
– Az Acélműben voltam beugrós, tavaly, november 24-én jöttem át a hengersorra. Azért váltottam, mert az Acélműben egy műszak alatt hat-nyolc darura is fel kellett mennem. Nehéz volt, több figyelmet kívánt. Amúgy nagyon szeretek daruzni, a családunkban többen dolgoznak darun. Megmutatták, megtetszett, megszereztem a nehézgépkezelői képesítést. Itt a hengersoron jobban érzem magam. Érdekes hengereket cserélni, lakatosokkal, karbantartókkal dolgozni, autót rakni.
– Itt biztos a jövedelem is – utalt a kinti, vállalkozói világra. Aztán futott is, váltott néhány szót műszakos kollégáival és ment a darura.
Nem először jártam a hengersoron, mégis hatalmasnak tűnt ezúttal a csarnok. Úgy éreztem, mintha a végtelenbe futna a vörösen izzó, sistergő acélszalag.

Kaszás Éva

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás