Karácsony közelgett, ismét egy újabb karácsony. Az asszony régóta egyedül élt. Gyermekei távol laktak, kapcsolata velük telefonhívásokra és e-mailekre korlátozódott mostanában. Az asszonyt férje, Papa, éppen hat éve, hogy magára hagyta, amikor egy hirtelen szívroham leterítette a lábáról, a kamrából kifelé jövet. A kezében lévő üveg darabokra tört, a málnadzsem szétfolyt a padlólapon. Bár gondos kezek később feltakarították a gyümölcsfoltokat, Papa emlékképe örökké odaragadt.

Az asszony elgondolkozott. Milyen jó is volt régen, amikor még gyermekek szaladgáltak a házban, lármájuk zaja zsibbasztó fejfájással fenyegetett, s akkor azt kívánta, bárcsak csend lenne, óriási csend. Hát most az volt, s éppen a gyermeki ricsajt sírta vissza, pontosabban a gyermekei és az unokái közelségét. Hiányoztak neki. Nagyon. Szerette volna magához szorítani őket, gyenge karjai által olyan szorosan átölelni, ahogyan ez csak lehetséges.

Gondolatok kergetőztek a fejében, miközben tevékenykedett. Lisztet vett elő, tejet, tojást, s minden mást, ami az ünnepi tortához szükséges alapanyag volt. Reflexszerűen állította össze a tésztát, majd miután kisült, gazdagon díszítette gyümölcsökkel.
Papa, ó Istenem… Igen, a férje is nagyon hiányzott. Most is, mint mindig, a kedvenc tortáját sütötte. Hat éve, hogy elment. Azt hitte, majd enyhül a hiánya, majd csillapodik a magány, valami majd betölti az általa hagyott űrt, de nem így történt. Közel negyven évet éltek együtt, óriási szeretetben, békében. Alig volt vitájuk, nézeteltérésük. Ha volt is, azt a férfi mindig elütötte valamilyen tréfával. Egyszerűen nem lehetett vele veszekedni. A kollégáit is szerette, mindenkinek segített, a fiatalabbakat irányítgatta, miközben önmaga is igyekezett jó példával előttük járni. Szerették, tisztelték őt. A temetésén hatalmas tömeg gyűlt össze. Utána majd egy napig tartott a kondoleáló levelek felbontása.
Ma, éppen ma lett volna a házassági évfordulójuk. Két nappal karácsony előtt…

Az asszony gyermekei néhány napja telefonáltak, ne várja őket, új projektek, határidős munka, céges protokollparti, nem tudnak jönni időben az idén. A helyzetet súlyosbította, hogy szinte egymás után hívták őt, ezzel apránként tépve darabokra titkolt álmát, hogy újra egy asztalhoz üljenek, ha csak egy étkezés idejére is.
Az asszony próbálta lekötni gondolatait, igyekezett úrrá lenni pesszimizmusán, szabadidejét is teljesen betáblázta. Templomba járt, egy alapítványnak segédkezett, olvasott és kézimunkázott, az idősek klubjában is megfordult olykor. Nem hagyta el önmagát, mégis… az esték nagyon üresek voltak.
Közben a sütemény is készen lett. Dupla adag. Ó, miért is készített ennyit, hiszen szóltak a gyerekek, hogy nem jönnek az idén, csak később. Talán majd a két ünnep között. Na, persze, a szokás hatalma.

Hirtelen motoszkálást hallott kintről. Naná, Prézli, a kutya, Papa imádott kutyája volt az. Kiváló orra minden bizonnyal megszimatolta a torta ínycsiklandó illatát, s idecsalta az ajtóhoz. Nem habozott sokáig. Levágott egy szép szeletet és kinyitotta az ajtót. Prézli farkcsóválva, hálás szemmel vette el tőle a süteményt, vigyázva, óvatosan, véletlenül se érjen az asszony kezéhez. De alighogy becsukódott, Prézli ismét megkaparta az ajtót és vakkantott is egyet.
– Nyughass már! – szólt ki az asszony, és vágott még egy szeletet, ezúttal vékonyabbat az előzőnél. Ám amint kinyitotta az ajtót, nem csupán Prézli tolakodott az ajtónyílásba, hanem jóval testesebb alakok is.
– Meglepetés! Meglepetés! – hallatszott kórusban a jókedvű köszöntés. A szélesre nyíló ajtóban gyermekei és unokái álltak, együtt, mindannyian.

Aztán puszik és ölelések sorozata következett, majd elmesélték, milyen nagy gonddal készítették elő, hogy egyszerre érjenek ide, hogy észrevétlenül közelítsék meg a házat, és hogy Prézli figyelmét eltereljék.
– Nem gondoltam volna, hogy hazajöttök, hogy emlékeztek erre a napra! – mondta az asszony, amikor szóhoz jutott.
– Pedig de! – hangzott legidősebb fiának válasza. – Te és Papa mindig a szívünkben vagytok, ott is voltatok és a szívünkben is maradtok mindig! Ezen az évfordulón pedig nem hagyhattunk egyedül! Bánatban és örömben egyaránt osztozunk veled! De ugye sütöttél ünnepi tortát? – kérdezte mosolyogva.
Egy pillanat alatt elolvadt a szomorú csend.
– Persze! – felelte boldogan az asszony, miközben könnyek csordogáltak le az arcán. Boldogan sietett a hűtőszekrény felé, miközben áldotta az eget és önmagát, hogy reflexszerűen belefogott a tortasütésbe. Néhány perc múlva már az unokák beszélgetésének, nevetésének zaja töltötte be a házat. S a piros málnaszemek elégedetten mosolyogtak Papa tortáján.

Szóládi Zoltán

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás