Péntek tizenhárom! Szerencsétlen párosítás, gondolta Eszter, amikor elkezdődött a napja, de eszébe jutott, hogy pontosan egy évvel ezelőtt milyen csodás hétvégét töltöttek el Párizsban – kettesben a férjével. Házassági évfordulójukat a szerelem és a fények városában ünnepelték.

Hosszú utat tett meg Eszter az első gimnáziumi franciaórától első párizsi útjáig. Az osztálytársai többsége angolra ment volna, ő, némi győzködésre, végül a franciások közé került. Meg sem fordult a fejében, hogy a szépségéért tanulja a nyelvet, a nyelvtan hamar elvette a kedvét a gyönyörtől. Valami mégis ragadt rá, de csak az egyetem elvégzése után érett meg benne az elhatározás, hogy tényleg meg kell tanulnia franciául. Különórákra járt, a követelményként szabott vizsgát le is tette, de mivel nem használta a nyelvet, megkopott a tudása. Mégis, szinte észrevétlenül beleszerelmesedett a francia kultúrába, mindinkább vonzotta a franciák egyszerre konzervatív és modern életfelfogása. A meglévő ismereteire újabb rétegek rakódtak a gasztronómia, a divat és a művészetek világából. Egyre erősebb szálak fűzték ahhoz a helyhez, ahol neki jó volt lennie.
Ismerősei többnyire legyintettek, amikor a franciákra terelődött a szó, a versailles-i békeszerződést hánytorgatták fel neki, megvetéssel beszéltek róluk, legfeljebb a francia konyha, ne adj’ Isten, a francia csók hozta őket izgalomba. Magára maradt rajongásával, vonzódását nyíltan felvállalta. Még a gyermekeinek is francia nevet adott: Dominique és Christian, illetve azok magyarosított változatát. Egyszer már nekik is megmutatta a csodát. Edith Piaf sírjához is elvitte őket, a Pere-Lachaise temetőbe.
Egy évvel ezelőtt… sóhajtott egy hatalmasat Eszter, és melegség öntötte el a szívét. Miután francia földet értek, a Charles de Gaulle repülőtérről a városba jövet elhaladtak a Stade de France, a nemzeti stadion mellett. Megérkeztek a történelmi belvárosba, a családias hotelben elfoglalták a piciny kis szobájukat, kiültek a Le Carillon bár teraszára, megittak egy pohár bort. Átsétáltak az utca túloldalán lévő Le petit Cambodge étterembe, ahol ázsiai ételeket fogyasztottak. Eszter imádta a korianderes salátájukat. Ismerőseik ajánlására megkeresték a Bataclant, ahol minden péntek este a világ legtávolabbi pontjairól érkező zenészek játszanak.
Eszter, miután eleget nosztalgiázott, visszazuhant a jelenbe, aznapi feladataira koncentrált. Este vendégségbe mennek, a munkából hazafelé jövet el ne felejtse megvenni a háziasszonynak szánt virágcsokrot. Visznek mellé néhány üveg bort, egy franciát mindenképpen, mert Zsuzsával is megjárták Párizst, jó apropó, hogy felemlegessék.
A vacsora mennyeire sikeredett, sült hal a krémleves után, majd az elmaradhatatlan desszert. Az almás-diós sajttál is hamar leürült. Nem maradtak sokáig, iparkodtak haza a másnapi korai kelés miatt. A lefekvéshez készülődtek, a háttérben szólt a tévé, éppen híradó ment a közszolgálati csatornán. Eszter felkapta a fejét, egyszer csak megállt, és le kellett ülnie. Terrortámadás Párizsban. Élőben sugározták a pokolba illő képsorokat. Férjével és fiával felváltva kapcsolgatták a hazai és külföldi hírcsatornákat, döbbenten tapadtak a képernyőre. Éjfél után húsz perccel a francia rendőrség megrohamozta a Bataclant, a támadók felrobbantották magukat. Az ismerős koncertteremben nyolcvankilencen vesztették életüket. A bárban és az étteremben, ahol ők is megfordultak, ott is lemészárolták a bent ülőket.
Eszter híréhsége napokon keresztül csillapíthatatlan maradt. Mindent megnézett, elolvasott, elemzéseket hallgatott, hogy minél többet megtudjon a több helyszínen végrehajtott terrortámadásról. Leginkább az öngyilkos merénylet lélektana foglalkoztatta. Ezek a terroristák olyannyira kötődnek az őket világra hozó édesanyához, hogy mielőtt a halálba mennek, megtalálják a módját, hogy elbúcsúzzanak anyjuktól. Hiszik, hogy jó ügyet szolgálnak, és nemes cselekedetükért a mennyországba jutnak. Egyiküknél egy levél Viagrát találtak, készült az égi mennyegzőre…
Az utóbbi fél évben, ahányszor Eszter meghallotta a legújabb kori népvándorlásról szóló híradásokban a nyugat-franciaországi város nevét, eszébe jutott férje arca, amikor megmutatta neki a Rodin Múzeum kertjében halálba menetelő „Calais-i polgárokat”. A szoborcsoport elkészítésére a már életében sikeres művész 1889-ben kapott megbízást Calais városától. A várost 1436-ban ostrom alá vették III. Edward angol király csapatai. Nyolc hónap után a település lakossága a végsőkig elgyötörve, kiéhezve, teljesen reménytelen helyzetbe került. Edward ekkor felajánlotta, hogy hat önkéntes polgár élete árán megkíméli a többiek életét. Feltételül szabta, hogy zsákvászon ingben, mezítláb, kötéllel a nyakukban járuljanak elé átadni a város kulcsát, mielőtt kivégzik őket. A feladatra a legtekintélyesebb polgárok jelentkeztek, akik a királyné kérésére, végül kegyelemben részesültek. A bronz szoborcsoport életnagyságú alakjai a fájdalmat, az önkéntes áldozatba való beletörődést sugározzák.
Eszter leült a számítógép mellé, beütötte a keresőbe Rodin calais-i polgárait, hogy újra lássa a drámát, majd a szoborcsoport közelében található másik elementáris műre, a „Pokol kapujára” kattintott. A monitor szeme elé tárta a Dante Isteni színjátéka ihletette szörnyetegvilágot. Arra jutott, hogy az emberiség történetének gyarló és véres eseményei nemcsak a tegnapok, hanem a mindennapok valósága. Aztán rákeresett Celine Dion előadásában Piaf Szerelemhimnuszára, hogy százharmincadszorra meghallgassa, és már nem is zavarta, hogy a refrén kiéneklésekor Celine hangja megcsúszik. Már megtanulta, hogy semmi sem lehet tökéletes…

Szente Tünde

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás