Egész nap esett az eső, mint ahogyan tegnap és előtte is. Judit didergő, nedves ujjaival kotorászott a táskájában a lakáskulcsot keresve, miközben papírzsebkendő után nyúlt, hogy elkapja orra csöpögését. Átáztak a zsebkendők is, ahogy az iratai, a pénztárcája, a délre szánt szendvicse.

Kabátját még vállfára tette az apró előszobában, majd az összes ruháját a földre engedte, a kupac tetejére aranyszínű hajpántját ejtette. A lányától kapta – „legyen veled egy kis hazai napfény” – mielőtt elindult. Napfény… A rekkenő hőséget sem bánná, mert itt csak esik, a lelket is átáztatva, az önbecsülést kimosva.
Lassan engedtek fel feszülésükből izmai a forró zuhany alatt. Szurkáló vibrálással keltek életre zsibbadt ujjbegyei, bőre pirosra váltott. Megtöltötte a gőz a fürdőszobát, már nem is tudta, mióta zubog rá a víz, csak a melegre, a tűző naptól vibráló levegőre gondolt, a tikkadt fű illatára, a keményre száradt, forró talaj érintésére, a Duna vakító csillogására, az elringató, hűs vízre. Elzárta a csapot, kilépett a zuhanyfülkéből, lehúzta a radiátorról törölközőjét, és a hajszárító felé nyúlt. Sietve törte meg magánya csendjét. Behunyt szemmel, rutinos mozdulatokkal igazgatta ujjaival gyűrűző tincseit. Ákosra gondolt, ahogy magához vonta, beletúrt friss hajába, közben tartotta a hátát, csendesen simogatta, míg elengedte utolsó feszülését.

Hirtelen meglátta magát a tükörben, a lecsurgó vizek alatt. Mit keres itt, ködökbe veszve, egy üres lakásban? Az utolsó pillanatban majdnem meggondolta magát, hogy mégsem jön, de az utolsó fillérekből fizették ki a repülőjegyet. Már ki se mosott, ki se takarított, pedig azt tervezte, hogy két hétre meg is főz nekik. Tervezte, készült hónapok óta, de alig hitte az indulást, aztán a felszálló gépről integetett nekik, mintha látnák.
Nem akart jönni, nem is értette Katát, hogy mert belevágni. Osztálytársak voltak, ketten lányok a sok fiú között, a szakközépben. Érettségi után mindketten a cég tervezőirodájára kerültek. Judit itt ismerte meg Ákost, a fiatal építészt. Tervezte, hogy elvégzi ő is az egyetemet, de megérkezett Luca, utána pedig sietve az ikrek, Peti és Gergő. Ákos garzonjából költöztek a panelba, karácsony előtt egy héttel kapták meg a kulcsokat. Csak ágyak kerültek be elsőre a szobákba. Az ablak mellé, a sarokba állították a fenyőfát. Hirtelen betöltötte az egész teret, nem is hiányzott a bútor. Csillagszóróval, csengővel hívták be a gyerekeket. Ujjongva szaladtak, kíméletlenül tépték le a szalagokat, a díszes csomagolást a dobozokról. Megbeszélték, hogy a felnőttek egymást nem ajándékozzák, Ákos mégis a tenyerében gyűrögetett egy apró dobozt, benne gyöngyös fülbevalókkal.
Beleborzongott az első saját karácsony emlékébe…

Később kinőtték a lakást, a tervezőirodán mindenki építkezett. Éjszakákon át tervezgettek, rajzoltak, számolgattak Ákossal. Volt egy szabad telek Katáék mellett, Juditék úgy döntöttek, belevágnak ők is. Közösen ásták az alapokat, rakták a falakat, minden hétvégét ott töltöttek. Nyár végén költöztek, hamar belakták a ház minden zugát. Ákosnak lett műhelye, ahol a fiúkkal babrálhatott, nekik, lányoknak a kert jutott. Mandulát ültetett tavaszjelzőnek, sárgabarackot a zöld pázsit közepére, a bejárat elé szilva és meggyfa került a gyümölcsök színe miatt.
Szépen gyarapodtak, aztán egy napon a tulajdonosok eladták a céget, a munkahelyüket. Nem is értették, mi történik körülöttük. Észrevétlenül szivárgott be a bizonytalanság, majd a félelem az osztályra. Kata időben kapcsolt, párjával esténként angolórára jártak. Hívták őket is, de három gyerek több, mint egy nagylány, elegendő kitérőt adott a ház, a család.
Judit mosoly nélkül is elvégzett minden munkát, megkeményedett. Tudomásul vették, hogy válságos időkben nincs szükség olyan sok építészre, így hát Ákos taxizásra váltott. Az asszony bíztatta, tartotta benne a lelket. Nem hagyta, hogy bedarálja őket a mókuskerék, elcsent egy-egy meghitt estét kettejüknek, kapaszkodva a korábban megélt örömökbe.
Csak az a tolmács kolléganő ne lett volna, az állandó fenyegetéseivel… Judit tudattalanul vitte haza a félelmet, amely lassan birtokba vette otthonukat. Észre sem vették Ákossal, hogy túlélésre rendezkedtek be. Elmaradtak a hétvégi beszélgetések, közös álmodozások, tervezések. Kiszorult a remény, csak az „ez a hónap is eltelt” sóhaja maradt.
Azon a hétfőn zokogva ment haza, a gyerekek riadtan húzódtak a szobájukba. Napokra csend nehezedett a házukra. Mindenki tette a dolgát, időtlenül teltek a hetek. Naptár szerint érkezett a karácsony. Judit nem várta, az ünnep nem is hozott feloldozást. Elmaradt a készülődés, karácsony napján vettek fát a fiúk, Luca sütötte a tortát, egy újságból kinézett recept alapján. Ő megfőzte a töltött káposztát, estére halat sütött, de csillagszórót nem gyújtottak. Üres fa alja nem kíván szikrázó fényeket.
Csak egy kávéra hívta át Kata, mikor megjött Londonból. Órákon át beszélgettek. Kata érvelt, ő még görcsösen fogta a homályba veszett éveket, de egyre kevesebb meggyőződéssel. Valami reményféle fénylett fel a jövővel. Észbontó ötletnek tűnt, hogy statikusként betegápolást tanuljon. Éjszakákon át beszélgettek Ákossal, konstatálták, hogy ingatag világban nincs szükség építészre, és Katának igaza van, betegek viszont mindig lesznek.

Most itt van, idős embereket fürdet, öltöztet, Teát főz, megteríti az asztalukat, s míg esznek, rendet tesz a szobájukban, kisimítja az ágyukat. Nem idegen tőle ez a munka, kései gyerek volt, Mami elmúlt már negyven, amikor Judit világra kérezkedett. Később, amikor a családban elosztották az idős Mami és Papi látogatását, szeretgetését, ő a szombatot választotta. Mami milyen boldog volt, amikor becsavarta vékonyka, áttetsző ősz haját. Élvezte a hajszárító meleg fuvallatát. Gyengéden bontotta ki, majd tenyerével a fülénél ölelve fordította a tükör felé…
Hálásak itt is a családtagok, csavarhatja bárhogy a napjukat a globális rohanás, idős szeretteik megkapják az áhított tisztaságot, a törődő érintést, a hangos beszédet, még ha kevesebb tiszta angol szóval is. A lakásokon kívül jönnek szembe a nehézségek, szó szerint. A nap végén, megfeledkezve a fordított közlekedésről, esőben, sötétben, ismeretlenben, egyedül, egy ipszilon leágazásnál hajtott a szembeforgalomba. Félrehúzódott és hangosan zokogott percekig. Ön­magának kiabálta, mit keresek én itt? Aztán a csendes, konyhaasztali számolgatós emlékek nyugtatták meg. Letörölte arcát, orrfújás közben állapította meg, hogy az emberek kedvesek. Később is, nehéz pillanataiban ismételgette, olykor hangosan, magyarul, hátha valaki megérti körülötte. Tényleg kedvesek, csak az eső ne esne folyton. A szállás elég rideg, esténként alig várja, hogy bekapcsolja a számítógépet, az egyetlen kapcsot az otthoniakhoz. Így készülődött karácsony estéjére is. Újként nem mehet haza, csak januárban váltják ki két hétre.
Mégis, csekély ár ez az otthonukért. Ha bírja, ha bírják, három év alatt megváltják a nyugalmukat. Persze, kiküldhette volna valahova Ákost, de az ikrek kamaszok, a háznak is szüksége van egy férfira. Judit amúgy is könnyebben tanult angolul, ragadt rá a nyelvtan, Luca segítette, bíztatta. Attól kezdve, hogy eldöntötte, elfogadja Kata ajánlatát, minden nap készült fejben, s úgy hitte, lélekben is. Akkor még nem tudta, hogy a lélek nem érti a logikát, nem ismeri az ész érveit. Odakint kezdetben minden idegszálával arra figyelt, hogy mielőbb eligazodjon a ködös utcák idős lakói között. Minden percét lekötötte az idegen környezet elfogadása, csak hetek múltán eszmélt rá magányára.

Bekapcsolta a számítógépet. Az internet összeköt, ám ez a végtelen hideg, ködös, nedves homály nem szállt fel közülük. Elképzelte a karácsonyt, vajon hogyan is lesznek távolról együtt?
Talált cserepes fenyőt a közeli virágosnál, odaállította a szekrény mellé, a sarokba, hátha betölti színnel és fénnyel a szobáját. Vett mindenkinek ajándékot a saját keresetéből. Hat év után először fordult elő, hogy maradt a csekkek kifizetése után is pénz a számláján. Nem kellett gondolkodnia, hogy a gázt fizetik ki, vagy az ikreknek vesznek cipőt. Felszabadult érzéssel válogatott az áruházakban, kezében a kívánságlistával. A spórolós, számolgatós évek után ez is igazi ajándék. Ünnepet teremtett magának minden este, akármilyen fáradtan is ért haza a nap végére. Gyertyát gyújtott, és a meleg fényben díszes csomagolásba burkolta ajándékait. Zserbót is sütött tegnap este, élvezte az illatát. Diódarálás közben azon kapta magát, hogy tervezget. S óvatosan, lassan elhiszi, hogy visszatér életükbe a remény.

Feldíszítette a fát, alá pakolta az ajándékokat, úgy ment el a rábízott öregekhez. Mindegyiküknek vitt zserbót, magyar süteményt, jelezve, hogy ünnep van, karácsony. Más, mint a többi nap.
Úgy döntött, nem hisz a tükörnek, nem engedi el az elmúlt és a jövővel teli éveket. Nem hagyja el magát, felöltözik az új kis feketébe, bronzosan csillogó haját füle mögé igazítja. Lám, a kis gyöngyök még fénylenek. Gyertyát gyújt, bekapcsolja a gépet, és éjfélkor megidézi a családját. Ide, a ködös hontalanságba.

Kaszás Éva

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás