Nagy István: Fenyőerdő (1913)

Egész héten csontig hatoló hideg volt, és éppen a mai napon szakadt le az első hó. Szó szerint, hiszen olyan hóesés tombolt, amilyenre évtizedek óta nem volt már példa egész Európában. Az összeesküvés-elméleteket gyártók már dörzsölték a tenyerüket, hogy eljött a vég, a meteorológusok a globális felmelegedést emlegették, míg a kislány csupán hihetetlen pechsorozatát és a sorsot átkozta. Már kora reggel, ahogy felébredt és kitekintett az ablakon, attól félt, ami végül délután bekövetkezett. A tévéhíradóban bemondták, hogy a legnagyobb repülőterek is kénytelenek ideiglenesen bezárni, mert nem tudják megfelelően letisztítani a kifutópályákat.

Teodóra az édesapját várta haza, aki azóta a szörnyűséges nap óta külföldön dolgozott. A testvére még csak hároméves volt akkoriban, amikor ő megérkezett. Nagyon várták őt, mindenki igazi ajándékként tekintett rá. Tudták, hogy kislány lesz, s mert az elsőszülött gyermek fiúként jött a világra, beteljesülni látszott a szülők vágya, hogy egy fiú és egy leánygyermek legyen a családban.

Igen ám, de arra a szörnyűségre, ami történt, senki nem készült fel. Anya a harminckilencedik hétben volt már, amikor váratlanul elfolyt a magzatvize. Gyorsan riasztotta apát, aki mindent hátrahagyva rohant és vitte őt a kórházba. Csakhogy a vajúdó feleségnek és anyának előbb leállt a légzése, majd a szíve, és az oxigénhiányos állapot bő negyedóráig tartott. Az újszülött életét megmentették, császármetszéssel segítették világra. Az édesanya életéért még két napig küzdöttek. Sikerült is újraéleszteni, de a légzését, keringését gépek működtették. A mélyaltatásból már nem ébredt fel. Magzatvíz-embólia, ez állt a halotti bizonyítványban.
A kislányt Teodórának, Isten ajándékának nevezték el. De őt nem vigasztalta a gyönyörű név. Ahogyan a statisztika sem, hogy ez a ritka és veszélyes szövődmény tízezer szülésnél csupán egyszer fordul elő. Ő csak azt tudta, hogy elveszítette az édesanyját és hogy az ő születésekor történt a tragédia. Emiatt kimondatlanul is felelősnek érezte magát.
Aztán akkoriban a gondokat még csak fokozta, hogy éppen a szülés előtt költöztek új házba, amelyet hitelekből finanszíroztak. Apának tehát döntenie kellett – és ő megtette. A közös álomért cserébe külföldre ment dolgozni, „komoly” fizetést keresni. Őket pedig addig is a nagyi nevelte. S mert apa nagyon messze dolgozott – talán egyfajta önsanyargatásként is vállalt munkát egy mélytengeri kőolajfúró toronynál – ezért ritkán láthatták őt. Most, hogy közeledett a Karácsony, közeledett a találkozó napja is, hiszen a Szenteste számukra többszörösen is az összetartozást jelentette. A hirtelen jött hóviharral pedig éppen ez került veszélybe.
Délután be is futott a telefonhívás, amit a nagyi fogadott. Apa volt az és jelezte, hogy úgy tűnik, Münchenben ragad, mert hiába a sok berendelt kisegítő munkás és az ultramodern hókotrók, a viharos erejű szél újra és újra telíti a kifutók felületét. Persze, üzente, este még újra telefonál, hogy legalább lélekben együtt ünnepelhesse a Karácsonyt a gyermekeivel.
Testvére biztatta a kislányt, mondván, örüljön, hogy legalább már nem a Jeges-tengeren van az apjuk, hanem egy fűtött váróteremben. És jön hozzájuk haza, csak legfeljebb késik pár órát, esetleg egy napot…

Aztán megszólalt a mobilja. A videobeszélgetés kezdőképernyőjén apa fotója jelent meg. Óriásit dobbant a szíve, amikor szinte rögtön felkapta a telefont. Észre sem vette, hogy a helymeghatározás funkciót nem használja a másik fél. Az pedig fel sem tűnt, hogy a beérkező hívással egy időben csengettek. Amíg örömittasan szólt bele a készülékbe, már nyúlt is a bejárati ajtó kilincséért, s a küszöbön a rég nem látott és számára oly kedves arcot pillantotta meg. Apa …!
Teodóra boldogsága határtalan volt. Hát még amikor az édesapja által ölelt dobozról lekerült a tető és kibukkant egy aranybarna kis buksi, egy golden retrieveré. A régóta vágyott kis kölyökkutya bizonytalanul téblábolt a lakásban, ismerkedett az új helyével. Az élménybeszámolóra már a terített asztalnál került sor, a forró húsleves és a bejgli között. Gyorsan eltelt az a néhány óra, amíg nem kellett indulni, hiszen amikor csak tehették, az éjféli misén adtak hálát Istennek, hogy egy csillag az égen csakis az övék, hogy egy angyal csak rájuk vigyáz. S ma egészen különleges volt az út a templomig. A vastag havon könnyedén siklott a szánkó. Teodóra boldog volt, teljesen átadta magát az örömnek, azt kívánva, hogy mindig együtt tölthessék az ünnepeket és a hétköznapokat is. Azt pedig egyelőre még csak apa tudta, hogy hamarosan valóra válik a lánya kívánsága. Szépen összegyűlt a félretett pénze, épp elég ahhoz, hogy ne kelljen többé visszautaznia.

Szóládi Zoltán

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás