Karácsony 2017.

Sárga fény tette barátságossá az ablak nélküli tárgyalót a bankban. A sarokban egy selyem fikusz utalt a természet falakon túli közelségére. Puha szőnyeg nyelte el a hangot, a falon távoli tengerpart kékje, bézs homokja ringatta el a valóságot. Kinga még sosem nézte meg aprólékosan a képet, pedig lassan hat éve itt beszéli meg a bank VIP-ügyfeleivel anyagi gyarapodásuk lehetőségeit.
Áttetsző fehér bőr alól kéken rajzolódtak ki az erek a nő kezén, ami alá odatolta a vaskos iratkötetet:
– Itt és itt, és itt, majd minden oldalon írja alá, miután átolvasta – mondta csendesen, miközben lapozgatta a papírköteget. Nem nézte, mégis látta, ahogy a nő megfontoltan formálta a betűket. Kecsesen hullámoztak ujjai, billegtetve a gyűrűket. Lassított felvételnek tűnt minden mozdulata Kinga számára.

Felemelte a fejét, a képre meredt, ami minden nap szabadságot üzent, eddig csak egy kék foltnak tűnt. Lassan kirajzolódtak a kontúrok, előtűntek a napágyak, a homokban heverő szalmakalapok, az apró asztalon a koktélos poharak csillogó jégkockákkal, csíkos szívószálakkal. Bőrén megérezte a nap perzselését, hallotta a tenger zúgását.
– Átnézné, kedves Kinga, hogy minden rendben van-e? – repítette vissza egy pillanat alatt a valóságba ügyfele hangja.
– Kérem, még itt írja alá – mutatott a lapokon megbújó kipontozott mezőre.
– Készen is vagyunk – mosolygott, majd színes dossziéba tuszkolta a lapokat. Kedvesen maga elé engedte ügyfelét, alig várta ki a köszönését. Sietve pakolta össze az íróasztalát, mára végzett. Fölkapta kabátját, csak a patentokkal zárta a hajtókát, szabadjára engedve a cipzárt. Fejében a listája járt: csekkek, Édesmamus gyógyszere, Áron fia tornacipője, talán eljut a műkörmöshöz is. Odakinn szakadt a hó. Heves gyorsasággal zúdultak le a hópelyhek, rohantak a megsemmisítő lábak alá. Amerre nézett, fejüket lehajtott, sietős embereket látott. Fekete, magas sarkú cipőjére nézett: reggel még sütött a nap… Felhajtotta a kapucniját, és megcélozta a sarkon túli metrólejárót.
– Jegyeiket, bérleteiket készítsék elő ellenőrzésre! – üvöltötték a hangszórók.
Egyik kezével a havat söpörte le a válláról, másikkal a táskájában kotorászott. Sietősen emelte fel az igazolványt. Karszalagos kar kapta el, mielőtt visszadughatta volna a helyére.
– Hová rohan? – állította meg a határozott kérdés.

Tényleg, hová is? Tízezer a dolga, és mindjárt lezúdul a sötétség, elborítva a reményt adó pillanatokat. Este hét lesz, mire hazaér, ma a fiúk hozzák el Lucát az óvodából. Reggel bekészítette a mosógépet, csak el kell indítani. Vacsorára megmelegíti az Édesmamustól hozott rakott krumplit. Kivasalja Luca ünneplő ruháját, holnap jön a télapó az óvodába. El ne felejtse felhívni Áron angoltanárát. Pénzt is kell váltania a holnapi órára.
Holnap, holnap, holnap – kopogtak a teendők a fejében.
– Lépjenek hátra, szerelvény érkezik! Vigyázzanak, az ajtók záródnak!
Lehuppant egy üres helyre. Hat megálló a Duna Plaza, ott veszi meg Áron tornacipőjét, váltja ki Édesmamus gyógyszerét. Addig legalább a telefonján átnézheti az e-mailjeit.
„Drága Kingám! Küldd át légyszi’ Édesmamus mézeskalács receptjét, amiben marcipánkrém van! Puszi, puszi…”
„Kedves Kinga! Ne feledkezzen meg esedékes szűrővizsgálatáról! Még ma egyeztessen időpontot háziorvosával!”
„Tisztelt Ügyfelünk! Egyenlítse ki lejárt számláját…”
„Ne feledkezzen meg gépjárműve esedékes kötelező biztosításról!...”
„Adja meg születési idejének pontos dátumát, ingyen kiszámolom az életfeladatát! „
Jaj, ne, csak azt ne! Így is sok, néha sokk! – szólalt meg, csak úgy magában.
„Ne várj, nem megyek haza. Áron vigyáz Lucára. A bankkártya, amit használhattok, ott van a bonbonos dobozban. Ne keress! Lecseréltem a telefonomat. Elutaztam. Az ünnepek után, januárban egyeztetünk a továbbiakról.”
Nem értette, újra és újra elolvasta. Két hete még Katával és Imrével wellnesseztek. Mi történhetett két hét alatt? Pörgette a telefonba zárt naplóját, de csak teendőket talált kipipálva, vagy tovább görgetve. Rémületében újra és újra olvasta telefonjában naplóját, levelezését.
– Végállomás! Kérjük, hagyják el a szerelvényt!
Sodortatta magát a tömeggel. Kilépett a szabadba, még mindig esett a hó. Lelassultak a pelyhek, mintha már nem lenne sürgős az érkezés. Méltósággal lebegtek, köröztek, majd puhán terültek a földre, megengedve maguknak apró csillogásokat. A lámpa alatt a padot párnaként takarta a friss hó. Kinga a táskájával lesöpört egy kis részt és lehuppant. A telefonjára meredt, újra és újra elolvasta Gábor üzenetét. Percek morzsáiból próbálta összerakni közös életük huszonkét évét.
A szalagavatón kezdődött egy pillanattal, amikor párja pörgető karja alatt szembeszúrta Gábor tekintete. Belebizsergett egész teste, megállt körülötte a világ. Csak a teste táncolt, lelke a terem fölé emelkedett, onnan látta Gábort, magát. Lassan, nagyon lassan érkezett vissza, várakozva, forogva, mint a hópelyhek. Első ölelésük is kiszakadt térből, időből, mintha messze-messze járnának a Földtől.

Talán van egy másik világ, ahol nem kell morzsánként csipkedni, lopni a perceket… Ott történhetett, hogy Édesmamussal szaloncukrot készítettek. Átjött Erzsi néni a szomszédból, ő hozta a receptet. Együtt olvasták, főzték, keverték, kóstolgatták. Rá a csomagolásnak szánt alufólia vagdosását bízták, fehér sütőpapírt rojtozott ollóval. Akkor is esett a hó, az ablak mögül bámulta a lámpánál a pelyhek kavargását. Mögötte Édesmamus halkan nevetgélt Erzsi nénivel, megkóstolták a karácsonyra szánt narancslikőrt. Kislányként nem értette, hogy mi a különleges ebben, csak élvezte a készülődés bizsergető idejét. Jutott mindenre perc, óra. Emlékszik, ahogy mézeskalácssütés közben összecsapta a tenyerét, felhőként lebegett a liszt. Érezte a sütemények illatát, a megkóstolható darabok ízét, ahogy beleharapott a forró diós kiflibe.
Papival választották ki a Klauzál téri piacon a karácsonyfát. Papi lassan körbejárta az árusokat, alaposan körülnézett, le-lehajolt egy-egy összekötött, fekvő fához. Felemelte, odavitte az árushoz. Levágatta a kötelet, és megpörgette a fát. Látta, ahogy a fák fellélegeznek, kinyújtják ágaikat, megmutatják teljességüket. Olyan volt, mintha táncolnának. Otthon próbált ő is pörögni a tükör előtt. Szorosra kulcsolta a kezét, mintha kötve lenne, aztán pörgés közben egyre magasabbra emelte karjait, várta, hogy pörgés közben megérezze a szabadságot. Nem is érti, hogyan volt ideje mindenre Papinak és Édesmamusnak. Dolgoztak ők is, de fel sem tűnt. Délutánonként, óvoda után Papi elővette a bendzsóját, muzsikált neki. Tanítgatta, igazgatta ujjait a húrokon. Édesmamus a konyhában palacsintát sütött, ott énekelt a bendzsó kíséretére. Esténként halk mesék jutottak és lebegő álmok. Hova lett az idő, ami hagyta a ruhát kézzel, mosógéppel mosni? Emlékszik a víz forgására, ahogy maga alá gyűrte a ruhát. A kádban öblítették, a tiszta víz buborékai ráérősen kerülgették az ingeket, zoknikat, bugyikat. Szappannal dörzsölték Édesmamussal a zoknik talpát. Segített ő is, átázott a szoknyája, a bugyija, jólesett teregetés után a forró fürdő. Nem is érti, hogyan volt rá idő, egy egész délután gyűrték, gyömöszölték a ruhákat, míg tisztán lebegtek a konyhában kihúzott köteleken. Hova tűntek a kalács kelesztését kívánó órák, a padló fényesítésére szánt szombat délelőttök. Mégis sétáltak, Papi sakkozni is megtanította. Könyvtárba jártak, szerette a könyvek illatát. Lekuporodott a polcok közötti zsámolyra, már ott falta a betűket. Izgatottan várta, hogy otthon kiolvashassa a könyvet. Fegyelmezte magát, nem nézte meg az utolsó oldalt, kivárta, míg odaér. Hogy sajnálta egy-egy könyv végét… Még olvasta volna, még hömpölygött volna a történetben. Volt idő belecsöppeni, benne maradni.

Hova veszett az idő? Ki ragadta el a perceket? Lassan, észrevétlenül ki szippantotta ki az életükből? Emlékszik a mozdulatra, ahogy Gábor két tenyerébe zárta kézfejét. Lemérte kicsinységét, majd eltüntette összekulcsolva. Zenéltek a mozdulatok, bizsergett minden porcikájuk, nem kellett hangos szó a tekintetekhez. Odébbállt az idő is, pironkodva lapult percekig. Hova lett a tó, ahova a kavicsokat dobálták, számolva a víz gyűrűit?
Próbálta felidézni, mikor is hallgatták a csendet együtt utoljára, amikor nem kellett a kimondott szó, amikor egymásnak támasztották a hátukat, és csak bámulták az eget. Gyönyörű, elrejtő mélykék volt. Langyos szellő ölelte körbe őket. Hova lettek a lassú percek, amelyek engedték a csendet?
Lerázta telefonjáról a havat, újra elolvasta Gábor üzenetét:
„Ne várj, nem megyek haza.”
Visszaidézte, hogy mikor várta utoljára Gábort. Kiküldetésben volt Portugáliában három hétig. Akkor még nem volt mindenperces internet, ott toporgott a repülőtéren, minden porcikája feszült az izgalomtól, mikor pillanthatja meg. Várta a lelke, a teste, talán az esze is. Lassan megszokta a végtelen munkába nyúló napokat, az egyre rövidülő üzeneteket. Már nem kérte számon, csak örült a közelségének. Persze, neki is megvan a dolga, az időgazdálkodással tanított napi, heti lista, ami lassan összetakarítja az összes morzsát élete perceiből.

A karácsonyi kalács sütése közben tanítgatta Édesmamus:
– Kinguskám, a kalácsnak idő kell. Nem szereti a kapkodást, a sietséget. Kéri a tenyered lassú mozdulatait, az odafigyelésed, a karod erejét. Fényesre kell dagasztani, hólyagosra, könnyűre. Látod? Így. Most betakarjuk, pihentetjük, hogy kedvére keljen. Utána sem lehet vele hamarkodni, pihenést kíván a tepsiben is. Többször átkenheted olvasztott vajjal, mielőtt a sütőbe teszed. Ott se siess vele, hagyd, hogy a hő, a gőz átjárja, minden belső morzsáját megsüsse. Ha kivetted a sütőből, takard be, dédelgesd, mielőtt felszeled. Meghálálja az időt, a türelmet. Vaníliaillat ölelte körül Kingát…
– Asszonyom, jól van?
Nem értette, honnan került oda a fázósan toporgó rendőr.
– Hamarosan indul a metró utolsó járata. Segítsek Önnek valamiben?

Kaszás Éva

kép: Frantisek Kupka: Zongorabillentyűk (1905)

Anna alig múlt tizenhét. Jól tanult, kiválóan sportolt, szabadidejében a barátaival szórakozott és egy fiúval hónapok óta szövődött közöttük a pislákoló szerelem. Aztán egyszer csak beütött a végzet…
Épp meccset játszottak, egy fontosnak ígérkező találkozón már a hajrá következett. A csapatok fej-fej mellett haladtak, hol az egyik, hol a másik vezetett. Anna maximalista volt, igyekezett még jobban összpontosítani, még pontosabban dobni és eldönteni a mérkőzést. Merthogy csapata egyik legjobbja volt, igazi húzóember. Aztán az egyik labdát nem vette észre, egyszerűen csak egy foltot látott, azt is akkor, amikor már elsuhant mellette a játékszer. Hirtelen megszédült, majd megtántorodott. Az edző hiába ugrott fel a kispadról, már csak az esést tudta tompítani, a fejét kapta el, hogy ne csapódjon a padlóba. Azonnal orvosért kiáltottak, mentőt hívtak és a lélegeztetést is megkezdték. Mint később kiderült, ez volt a szerencséje.

A lány hetekig nem tért magához, mesterséges kómában feküdt a városi kórház intenzív osztályán. A család, az ismerősök, a barátok, a sport- és iskolatársak letargiába süllyedtek és csak némán suttogtak, ha az eset szóba került. Mindenki feszülten várt.
A családtagok természetesen naponta látogatták. Anyja, miközben fogta a kezét, a csodás gyermekkoráról mesélt neki. Az emlékek még inkább megszépültek az eltelt évek alatt. És olykor szóba hozta a jövőt is, a terveket, a kitűzött célokat. Biztatta őt, hogy sikerülni fog az érettségi és a felvételi pontok is meglesznek szépen sorban, ugyanúgy, ahogyan a nyelvvizsgánál. Csak fel kell ébredni… Édesapja kevesebb időt töltött az ágya mellett, hiszen rengeteget dolgozott és különben is, egy férfi számára a lelki gyötrelem kétszeres erővel bír. Amikor azonban a lánya mellett üldögélt, mindig arról mesélt neki, hogy milyen büszkévé teszi őt, hogy ilyen sikeres, szép és okos lánya van. Már nem kislány, hanem egy igazi nő az, aki a karjába font karokkal kíséri az utcán, ha együtt indulnak útra.
A testvére, az „átokfajzat”, no még ő is azt várta, hogy mikor tud ismét vitatkozni, veszekedni Annával. Mesélte is neki: „– Emlékszel, hogy megtéptél, amikor az első szerelmes leveledet kikutattam és hangosan felolvastam anyáék előtt? Igazán nagyot szólt! – mondta, s kuncogott. – Persze a pofonok, amik utána következtek, ha jól belegondolok, még most is sajognak. De nem bánnám, ha megint kapnék egyet… de csak egyet!” Hiszen az azt jelentené, hogy ismét itt vagy, köztünk vagy, és nem csak testben. Az utolsó mondatot már csak gondolatban mondta ki. A világért nem említette volna hangosan azt a csekélységet, hogy éppen tudattalanul fekszik előtte a testvére.

A nagyszülők a közösen, náluk eltöltött nyarakról és az ünnepekről meséltek neki. Elmondták, hogy idén karácsonyra kinek mit is vettek, azaz mit kértek a Jézuskától. Anna számára csupán egyetlen dolgot kértek. Persze, hogy azt! Mi mást?! Együtt imádkoztak, hogy ébredjen fel és térjen vissza közéjük.
Pár hét múlva aztán egy kisebb kórterembe vitték át a lányt, ahová gyakran járt be a takarítónő, amikor egy kis menedéket keresett a napi fárasztó munka közben. Teltek a napok, s egyik reggelre meghallgattatott a sok kérés, ima és fohász: Anna magához tért.
Elérkezett a karácsony, a kórházban a család, a barátok, az iskolatársak és a rokonok is hatalmas örömmel zsongták körül a lesoványodott, sápadt lányt. Anna fáradt, erőtlen volt még. A szobát ridegnek érezte: mindenütt fehérre mázolt falak, gépek zümmögő sokasága, ablak nélküli, érzelemmentes, steril világ. Ám a kedves ismerősök sokasága, a szeretetük kárpótolta őt mindenért. Illetve, majdnem mindenért.

A sok ismerős hang és arc mellett egy ismeretlent is keresett. Hosszú órákba telt, amíg körvonalazódott benne, hogy mi foglalkoztatja. Ki volt az, aki ismeretlenül is sok időt töltött az ágya mellett? Kié volt az az ismeretlen hang, amelynek megnyugtató mondatai, meséi, történetei áthatoltak az öntudatlanságon és segítették abban, hogy felébredjen.
Néhány nap múlva összeszedte a bátorságát és megkérdezte az ápolókat, hogy ki volt az emlékfoszlányaiból felbukkanó ismeretlen. A válasz őszintén meglepte: a kórház egyik takarítónője, Erzsike töltött el munkaidő után is hosszú perceket az ágya mellett. A takarítónő, aki néhány napja autóbaleset áldozata lett, s már nem tudták megmenteni az életét. Saját gondjaitól, problémáitól immár végleg megszabadult a nehéz sorsú asszony, volt belőlük elég… Ám a karácsony előtti hetekben minden szabad percét Annával töltötte. Megsajnálta az öntudatlanul fekvő szép, fiatal lányt és saját nehézségeit feledve mindig vidám dolgokról mesélt a magatehetetlen betegnek. És az élet értelméről, a szeretetről. Igyekezett bátorítani Annát, hogy ne adja fel, hogy küzdjön, mert érdemes. Mert tudta, hogy minden egyes nap ajándék az élettől, bármennyi is jusson…
Anna a karácsonyi gyertyagyújtáskor az első gyertyát ismeretlen „őrangyaláért” gyújtotta meg. Imát mormolt magában, és arra gondolt: Erzsike valójában gazdag volt. Igazán gazdag, hiszen olyan kincs volt a szívében, amilyet semennyi pénzért nem lehet megvásárolni.
Szóládi Zoltán

kép: Amadeo Modigliani: Nő fekete nyakkendővel (1917)

Szenteste a közösen elfogyasztott ünnepi vacsorát követően Eszter elővette a Bibliát, és szeretteinek elkezdett felolvasni az Újszövetségből. Jézus Krisztus születését idézte meg, Máté evangéliumából. Fiai, menyei, férje, anyósa és édesapja, mindahányan rá figyeltek.
„Jézus Krisztus születése pedig így történt. Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek, de mielőtt egybekeltek volna, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el. Amikor azonban ezt végiggondolta magában, íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.”… József pedig, amikor felébredt álmából, úgy cselekedett, ahogyan az Úr angyala parancsolta neki: magához vette feleségét, de nem érintette addig, amíg meg nem szülte fiát, akit Jézusnak nevezett el…”
Eszter átnyújtotta idősebb fiának, Dánielnek a szent könyvet, hogy ő is válasszon egy másik hivatkozást. A fiú Lukács evangéliumából idézett:
„Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó. Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, a Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzetségéből való volt, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.”
Dániel öccsének, Kristófnak adta tovább dédanyjuk agyonforgatott, a hátuljában a családtagok születési és halálozási dátumaival bejegyzett kötetet, majd ugyanott folytatta tovább:
„Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr.” Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket.”
– Apa, Te is olvass nekünk! – kérte Dániel és Kristóf, s persze Józsefet nem kellett győzködni. Pál leveléhez lapozott tovább, aki ekként írt egykoron a kolosséiakhoz a keresztény családról: „Ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogyan illik az Úrban. Ti férfiak, szeressétek feleségeteket, és ne legyetek irántuk mogorvák. Ti gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek minden tekintetben, mert ez kedves az Úrban. Ti apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek…Aki pedig igazságtalanul cselekszik, az kapja vissza, amit tett, mert nincsen személyválogatás.”
S mielőtt átadták volna egymásnak ajándékaikat, Eszter visszavéve a Bibliát, a számára igen kedves részt ráadásként még elmondta: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.”
E gyönyörű idézet forrása pedig nem más volt, mint Pál I. levele a korinthusiakhoz, a szeretetről.
A gyertyák és színes égőso­rok fényében, a fahéjas-gyöm­béres-szegfűszeges süte­mények illatában öröm és megnyugvás áradt szét mind­nyájuk lelkében. Így kívánt boldog karácsonyt egymásnak József, Kristóf, Dá­niel, Klaudia, Leisan, Zsuzsa mama, Gyuszi papa és Eszter.
Szente Tünde

kép: Marc Chagall: Falusi madonna (1942)

Már negyedik napja esett a hó. Hol csendesen hulldogálva, hol meg olyan hatalmas, sűrű pelyhekben szállva, hogy még az utca túloldalát sem lehetett látni tőle. A külváros fehérbe borult, az utakon egyre mélyebbek lettek a keréknyomok, a járdák és az úttest között pedig szemlátomást emelkedtek a hófalak, amint a szorgos gazdák egyre-másra söpörték, lapátolták tisztára a portájuk előtt húzódó járdaszakaszt. Csak kevés autó járt a kerület legkülső, inkább már-már falusias övezetében, az alacsonyabb építésűek néhol már csak üggyel-bajjal tudtak átevickélni a rohamosan növekvő hóakadályokon. Hóeke ide nem jutott, a közterület-fenntartó vállalat a város frekventáltabb pontjaira összpontosította az erőket. A lakók kedvenc műsorszáma az időjárás-jelentés lett a rádióban, és ha néha kidugták az orrukat a meleg szobából, aggodalmasan pislogtak egymásra és az égre.

Csak a gyerekek boldogsága volt felhőtlen. Teljes erővel dúlt az iskolai szünet, és végre a régen várt havazás is elérkezett. A kölykök reggelenként mindenféle csúszó alkalmatosság hátán vonszolva egymást, csapatostul indultak a Kastélydomb irányába, hogy a napot önfeledt, vidám szánkózással töltsék. Esténként alig lehetett őket beparancsolni, legszívesebben éjszaka is a tél adta örömöket élvezték volna az utcalámpák gyéren pislogó fényében. Már csak két nap volt karácsonyig.
Márton, mint az utóbbi hónapokban annyiszor, csak sötétedés után érkezett haza. Fáradt volt, a napi munka után a maszekolás Iván műhelyében erősen igénybe vette. Szerette a munkáját, annyi év után még mindig örömmel töltötte el, ahogyan a durva tapintású, érdes deszka a keze munkája nyomán formálódik bonyolultan strukturált ajtóvá, ablakká vagy éppen elegáns vonalú bútorfélévé, és még ki tudja miféle használati tárggyá. Élvezte a frissen aláhulló forgács és a szállongó fűrészpor illatát, a körfűrész sikoltása is nemes muzsikává szelidült a fülében. Most mégis kimerültnek, csalódottnak érezte magát, és ezen még az sem segített, amikor imádott családján végignézett. A felesége, Ilonka éppen befejezte a főzést, a nagy fazekat félrehúzta a tűzhelyen, a fedő alól gomolyogva tört elő a paprikás krumpli gőze, hogy ellentmondást nem tűrve, étvágycsináló illatával belengje a kis egyszobás ház minden szegletét. Márton gyomra megkordult, most jutott eszébe, hogy a nagy hajtásban még az ebédről is megfeledkezett. A frissen főtt vacsora a gyerekeket is kicsalta a szobából. Mint mindig, a harmadikos nagyfiú, Lala érkezett először, ő volt a legnagyobb, és ő szerette legjobban a hasát is. Bélus, aki most is árnyékként követte, csak egy évvel volt fiatalabb a bátyjánál, és mindig nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Kisvártatva Petike is megérkezett, kissé álmatagon, szokás szerint valami dallamot dúdolva, amiről a tetszőlegesen szövődő melódiaelemek miatt nem lehetett potosan tudni, hogy az óvodában hallott dalok közül való, vagy a vasárnapi iskolában mostanában tanult karácsonyi énekek egyike. Bentről már csak a kis Lili méltatlankodása hallatszott, akit Ilonka a gyerekágyba tett, nehogy a főzés ideje alatt valami baj érje, amíg a többiek lába alatt csúszik-mászik.

Márton segített gyorsan megteríteni, és a család asztalhoz ült. Kezüket egymásnak nyújtva élő láncot alkottak az asztal körül, és együtt mondták el az asztali áldást: „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! Ámen!” A gyerekek jó étvággyal láttak az üres paprikás krumplihoz, természetes volt, hogy húsféle legfeljebb csak vasárnap vagy ünnepnapkor jut az asztalra. Ilonka is hozzáfogott, hogy az etetőszékben trónoló Lili adagját villával apróra törve megetesse a kislányt. Márton csak tessék-lássék forgatta villájával a vöröses lében úszó krumplidarabokat, az esze egészen máshol járt. Keserűséget érzett, legszívesebben belekiáltotta volna meghitten vacsorázó családja arcába: A karácsony az idén elmarad!
Ehelyett legyűrt pár falatot, majd a hóseprésre hivatkozva felállt az asztaltól. Ilonka megérzett valamit, felnézett Mártonra, nagy barna szemeiben kérdő tekintettel. Márton kísértést érzett, hogy kiöntse a szívét, de inkább legyűrte, és kifordult az ajtón.
A pelyhek most éppen csak szállongtak, de a korábbi derekas havazás megtette a hatását, a járdát megint bokáig érő fehér lepel fedte. Márton a sufnihoz lépett, hólapátot, vesszőseprőt húzott elő, és az utcára indult.

Most, hogy magára maradt, szívébe megint belehasított a fájdalom. Annyira, de annyira készült erre a karácsonyra! Biztos volt benne, hogy a megszokott, nélkülözéssel, lemondással terhelt, szerény ünneplés helyett most végre gazdagon terített asztalt, méltó ajándékokat adhat az övéinek. Már hónapok óta ezért járt minden délután Ivánhoz, aki csak úgy merte elvállalni azt a nagy épületmunkát, hogyha Mártonra feltétlenül számíthat. A munkáért komoly pénz járt volna Ivánnak, de Márton is szépen részesedett volna belőle. Ilonkával már meg is beszélték, hogy az idén nem spórolnak semmivel, jó nagy karácsonyfát vesznek, hadd álmélkodjanak csak a gyerekek, amikor meglátják. Az ünnepi menüt is kitárgyalták, Ilonka szeme csak úgy ragyogott, hogy végre megmutathatja a szakácstudományát, amire olyan büszke volt, és amit olyan méltatlanul mellőzni kényszerült. Az ajándékokról is megállapodtak, úgy tervezték, hogy a szokásos sapka, sál, kesztyű és könyv mellett most olyasmit is kapnak a gyerekek, amire eddig hiába vágyakoztak, nem tellett rá. Tudták, hogy a nagyobbak álma egy asztali rugós foci, ha néha-néha hozzájutnak valamelyik barátjuknál, vérre menő meccseket vívnak vele, Petike pedig régóta beszél egy csodaszép hangú, hófehér furulyáról, amivel az óvónéni dalokat játszik a gyerekeknek. Bár Lili még nem tudta elmondani, hogy mit szeretne, Márton és Ilonka biztos volt benne, hogy valami szépet neki is tudnak tenni a karácsonyfa alá.
És most az álmoknak vége, ideje felébredni! A csúf valóság az, hogy Iván és Márton hiába teljesítette apróra, szinte mérnöki pontossággal a megrendelő igényeit, a fizetség elmaradt. A megrendelő ma közölte Ivánnal, hogy a cége csődbe ment, egy fillérje sincs, amit nekik adhatna. Majd, mint aki jól végezte dolgát, felült a bangkoki gépre, hogy az év hátralévő szakát az egzotikus thai vidéken töltse. Elment, és ami maradt utána, az a bánat és a keserűség. Mártonnak fogalma sem volt róla, hogyan mondja el Ilonkának, hogy a vágyaik nem teljesülhetnek, marad a nincstelenség, a szűkölködés még karácsony idején is.

A hóesés közben elállt, Márton utolsókat csapott a seprővel a patyolattiszta járdára, de nem volt tovább mentség, most már be kellett menni, és Ilonka elé állni a lesújtó hírrel. Nagyot sóhajtott, az égre nézett, aztán szedelőzködni kezdett. Már lépett volna be a kapun, amikor a közeli tér felől lármát hallott. Szemét a sötétbe fúrta, de nem sokat látott, viszont a zaj közeledett. A hangok egyre jobban elkülönültek egymástól, és hamarosan kivehető volt, hogy zajos, vidám társaság közeledik az utcai lámpák homályában. Amikor a csapat egészen közel ért, Márton fel is ismerte őket, a baptista gyülekezet fiataljai voltak, akik vidáman csevegve egy nagy szánkót húztak az út közepén. Odaérkezve köszöntötték Mártont, ám ahelyett, hogy továbbhaladtak volna, a szánkót a kapunak fordították, és nevetgélve becsődültek az udvarra. Márton csak most látta, hogy a szánkó meg van rakva csomagokkal, a tetejére még egy fenyőfa is rá van kötve.
– Szeretettel hoztuk, fogadjátok szeretettel – közölte Barnabás, a csapat szószólója nemes egyszerűséggel, majd a szánkót sorsára hagyva a kis csapat elköszönt, és derűsen társalogva hamarosan eltűnt a sötétben.
Ilonka és Márton gyorsan lepakolták a szánkót, a rakományt a konyhaasztalra halmozták, és a gyerekekkel együtt, boldog örömmel vették számba az adományt. Volt ott mindenféle alapanyag sütéshez, főzéshez, hús- és zöldségfélék, tojás, sőt, még disznótoros kóstoló is lapult egy nagy tasakban. Édesség, narancs, alma, szárított füge is került elő a dobozokból, Ilonka azt sem tudta, mit hová rámoljon el. Egy kartonban néhány egyszerű, műanyag játékot találtak, a gyerekek gyorsan el is osztották egymás között.

A kis piros játékszaxofon Petike zsákmánya lett. Síp nem volt benne, de ha beleszóltak, egy beragasztott celofánlap rezegni kezdett, és a valódi szaxofonhoz hasonló hangot adott ki. Nem hasonlított ugyan a csodahangú, hófehér furulyához, de amikor Petike beledúdolta a Csendes éjt, mindenki hallgatott.

Gál László

kép: Vaszilij Kandinszkij: Téli tájkép (1911)

Rám talált két szó, biztosan nem véletlenül. Hiszek abban, hogy emberek nem véletlenül lépnek be és lépnek ki az életünkből. Hiszem, hogy ez a két szó sem véletlen. A virális kifejezés az internetes tartalom gyakori megosztások kapcsán történő gyors terjedését jelenti. A vitális szó jelentése: az élet jelenségeivel összefüggő vagy életerős. A virális az angol vírus szóból ered, a vitális a latin vitae, vagyis élet szóból. Az interneten az információ szárnyal, a jelentőségteljestől a gyanúsan meghitten át a botrányosan viccesig szinte minden. Nehéz ezeknek az infóknak a gyűrűjéből kitörni, mostanra már a „legellenállóbbaknak” is van okostelefonja vagy Facebook-profilja. Nem kerülhetők el, de használhatók élhető, egészséges formában. Íme néhány kérdés, amit feltehetünk magunknak, vajon melyik a jobb?

Használni a telefonod naptár funkcióját, esetleg összefűzni azt barátaid naptárjával vagy papír noteszt használni, gyakorolni a kézírást és egyszerűen felhívni, üzenni a barátaidnak, hogy mikor szeretnél velük személyesen találkozni?

Kiposztolni, hogy milyen szuperkaját főztünk aznap, vagy helyette csak egyszerűen együtt megenni a családdal a vacsorát és odafigyelni külön-külön az ételek, köretek, édességek ízére úgy, hogy tényleg legalább egy percig csak egyesével ízleljük a szánkban?
Kiírni a közösségi oldalakra, hogy mennyire szeretjük a gyerekünket, a párunkat, az anyukánkat, apukánkat vagy egyszerűen megmondani ezt a szemébe, megölelni és egy jó délutánt tölteni vele?
Az intenzív médiahasználat a figyelemzavarhoz hasonló tüneteket okozhat: nem tudunk kellően egyetlen dologra koncentrálni, a feladatokat vagy a munkánkat félbeszakítjuk vagy elhalasztjuk későbbre. Mindez azt eredményezi az emberi kapcsolatok terén, hogy nem tudunk a másikra hosszabb ideig odafigyelni, társalogni vagy akár szemkontaktust tartani sem. Pedig mi fontosabb ennél? Igazán jó, hogy itt a karácsony, meg mindenféle ünnep, ezek mind kellenek ahhoz, hogy emlékeztessenek bennünket arra, mik az igazán fontos értékek az életünkben:

Vajon fontosabb-e az aznapi közösségi hírfolyam annál, hogy felhívd édesanyádat, édesapádat és megkérdezd, hogyan aludt, mit reggelizett?
Vajon fontosabb-e egy jó testű nőről vagy férfiről szóló kép megnézése, minthogy képes légy folyamatosan szemkontaktust tartani egy barátoddal és megfigyelni az ő gesztusait, arckifejezéseit?
Vajon többet kell-e mutatni másoknak – nagyobb autó, egzotikusabb nyaralás, klasszabb éttermi evés –, minthogy egyszerűen csak magunkat és az időnket adjuk egy másik embernek?

Nagyim mindig azt kérdezte: „Hová sietsz? A temetőbe?” Kicsit morbid, de igaz ez akár az autóvezetési stílusunkra, de akár a mostani életvitelünkre is. A Nyitott Akadémia egyik előadásán halottam dr. Buda László pszichoterapeutától egy találó példát: „Rohanunk felfelé a létrán és csak a végén vesszük észre, hogy a létra rossz falhoz van támasztva”. Találó… Az a mondás is közismert, hogy nem a cél, nem a siker, hanem maga az út a fontos. Nemrég olvastam a világ első oknyomozó riporternője, Nellie Bly élettörténetét, természetesen a világhálón. Azért vannak jó dolgok is rajta. Ő például hetvenkét nap alatt körbeutazta a földet gőzhajón és vasúton. Ezzel a tettével nem csak Verne regényét népszerűsítette, de azt is megmutatta, hogy ezt egy kis poggyásszal egy nő is képes megvalósítani. Az első oknyomozó cikkéért pedig Nellie bevállalta, hogy őrültséget tettetve bejut egy elmegyógyintézetbe. Ez az akkori és ottani körülményeket tekintve nem csekély bátorságra vall. Írásával valós változást ért el, orvosolták a visszaéléseket. Késői éveiben egy fémtartályokat gyártó üzem elnöke lett, sőt még a világháborúról is tudósított. Számomra az ő élete példaértékű, övé az út élményének minden perce. Biztos vagyok benne, hogy a XIX. században egy figyelmes, az emberi értékekre, érzelmekre nagyon érzékeny asszony volt.
Szerintem mi, emberek nem vágyunk semmi másra – régebben is és most is, gyerekkorunkban és felnőttként is –, mint a figyelemre. Ezért posztolunk, ezért vásárolunk kirívóan drága dolgokat, ezért (is) akarunk magasabbra kerülni a ranglétrán, ezért akarunk többet keresni. Hogy észrevegyenek bennünket. De minderre nincs szükség, vagy nem ilyen formában. A válasz egyszerű: kölcsönösen adjuk meg egymásnak a figyelmet, a törődést, a gondoskodást és azt a visszaigazoló érzést, hogy mindannyian megismételhetetlen, egyedi személyek vagyunk ebben a világban. Hogyan valósítsuk meg? Lassuljunk le, a heti robotot, kötelezettségeket nem lehet teljesen letenni, de adjuk meg magunknak csak egy péntek délutánra vagy a hétvége egy napjára, hogy nem szervezünk feladatot, programot. Csak önmagunkra figyelünk és a belső körünkre, társunkra, családunkra. A figyelem hallgatással kezdődik. Nem kell praktikus vagy komoly pszichológiai tanácsokat adni annak, akit szeretsz. Meghallgatni és figyelni kell a másikra. Elég csak annyit mondani: megértelek! S hogy mikor kezdjük? Mikor máskor, ha nem karácsony napján!
Én az életet és az emberi kapcsolatokat választom. És Te?

Tóth Szilvia

kép: Gross Arnold: Encián (1963)

További cikkeink...

  1. Eszpresszó, habbal

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás