Mintha megbolondult volna az időjárás. Még csak március közepe volt, de olyan melegen sütött a nap, hogy Kata kibújt a kabátjából és a karjára vette, majd kitekerte a vastag sálat is a nyakán. Odakínálta arcát a napnak. Fáradt volt, végtelenül fáradt, de egyúttal izgatott várakozás töltötte el: első munkanapját kezdi a kávézóban. A saját kávézójában… Miközben az emelkedő úton baktatott felfelé, sorra peregtek le fejében az elmúlt fél év emlékei.

Minden középkorú csaj, akit ismerek, kávézót akar nyitni – élcelődött vele egyik kollégája még tavaly nyáron, amikor néhány hozzá közel álló embernek elmesélte a tervét. A családot megosztotta a dolog: idős szülei bolondériának tartották az ötletet, felnőtt gyerekei örültek, hogy végre ismét lelkesedik valamiért, férje megadóan vette tudomásul a döntését, s ha aggódott is, nem nagyon mutatta. Egykori főnöke sok sikert kívánt, de gazdasági szakemberként nem biztatta túl sok jóval a kisváros lakóinak fizetőképes keresletét illetően. Persze, ha csak hobbinak szánod, nem rossz ötlet, tette hozzá némi éllel.

Na persze, hobbi, idézte fel Kata magában némi iróniával az elmúlt hónapok történéseit. Egy hobbi miatt nem vesz fel jelzáloghitelt az ember, nem cseréli le majdnem új autóját egy tizenöt éves matuzsálemre és legfőbbképpen nem hagyja ott a biztos munkahelyét. Ez utóbbi lépés volt az, ami igazán „kiverte a biztosítékot” még a legjobb barátainál is. Pszichológusi ambíciókkal megáldott barátnője sima életközépi válságként definiálta a dolgot és felajánlotta a segítségét, ha szükség lesz majd rá a kudarcélmény feldolgozásához. Mert kudarc az garantáltan lesz, jósolta, hiszen egy félig falu kisvárosban nem üldögélnek az emberek kávéházban. Akinek kedve van, választhat a hangulatos kiskocsmák közül, aki meg más színvonalat akar, az úgyis bemegy a közeli nagyvárosba.

Nem változott sokat a család, a barátok és az ismerősök véleménye még akkor sem, amikor ténylegesen nekikezdett a megvalósításnak. A lakatlan kis ház, amit kibérelt, nagyon jó helyen állt ugyan, de rengeteg teendőt jelentett a rendbetétele. A téli hónapokban kevés munkája volt a helyi mestereknek, így hamar talált festőt, burkolót. Művezetőbe oltott műszaki ellenőrnek érezte magát, amikor napjai nagy részét ő is a hideg, félkész helyiségekben töltötte, folyamatosan nyomon követve, hogy megfelelő ütemben haladnak-e a munkálatok. Eleinte zavarta a férfiakat, hogy mindenütt felbukkan, aztán hozzászoktak a jelenlétéhez, s néhány hét múlva már némi elismeréssel néztek rá, amikor kiderült, hogy nem rest ő sem a munkára és nő létére egészen használható ötletei vannak a felújítás részleteivel kapcsolatban.
Január végére készen állt a helyiség. Kata végtelen örömet érzett, hogy sikerült megmenteni a régi cserépkályhát és a néhány szép, épségben maradt antik falikar is jól illett az új berendezéshez. Pontosabban a régi-új berendezéshez, hiszen minden asztal és szék bolhapiacokról, régiségvásárokról került a házba. Hihetetlen módon az ország különböző pontjain kutatva találta meg egy-egy garnitúra egymáshoz illő darabjait. A sok-sok tárgy aztán szemet gyönyörködtető egységet alkotott. Kata úgy érezte, hogy minden egyes darab története végül valami furcsa, édes-szomorú tündérmesévé szövődik össze. Szinte tapintható lett a helyiségben egy olyan hangulat, ami megnyugtatta és elringatta, valahányszor belépett az ajtón.
Az elvadult kis udvarra bazaltkőkockákból épített burkolat került, a közepén álló hatalmas hársfa pedig természetes napernyőként borult a patinás sötétzöldre festett kovácsoltvas kerti asztalok fölé. Az utcától sűrű, átláthatatlan borostyánkerítés választotta el az udvart. Alatta régi drótkerítés lehetett, de a mélyzöld növény olyan sűrűn benőtte már a fémhálót, hogy az ki sem látszott. Hedera helix, ötlött eszébe a borostyán latin neve, amikor először pillantotta meg az elhagyatott házat. Erőteljes, szívós növény. Mindent túlél… Vagy legalábbis majdnem mindent.

Február utolsó hetében érkezett meg a leginkább várt darab, a hatalmas olasz kávégép. Ha lehet megindítóan gyönyörű egy gép, ez az volt. Minden egyes darabja szemkápráztatóan csillogott a tél végi napfényben. Finom, dús kávét főzött a gép, a csészékbe öntött tűzforró ital tetején súlytalanul úszott a könnyű hab. Kata megsimogatta a kávéfőzőt és miközben az első kávét kortyolgatta a munkájuk befejezéséhez közeledő festőkkel, arra gondolt, hogy vajon lesz-e ereje, elszántsága, lelkesedése sikerre vinni a kávézót. Megszeretik-e a helyiek? Sorsdöntő találkozások, fellobbanó szerelmek helyszínévé válik-e majd? Kedvenc helye lesz-e álmodozó szemű diákoknak, elcsigázott turistáknak?

Kata egészen kimelegedett, mire felért az emelkedőn álló kis házhoz. A reggeli napsütésben mélyzölden szikráztak a borostyán levelei és az új életre keltett régi asztalok, székek, finom porcelán csészék és csipketerítők egykori tulajdonosai összemosolyogtak ott fenn, a felhők fölött. Hogy volt-e még hatalmuk a földi dolgok felett, nem tudni. Aki arrafelé járt, annyit érezhetett csak, hogy a régi ház mintha rámosolygott volna az ébredő városra.
Szilágyi Irén

kép: Alphonse Mucha: Borostyán (1901) – részlet