Jeles jubileum bújik meg a hétköznapok sorában idén az ISD Power Kft. erőművében: 1950-ben kezdtek építeni, 1952-ben már a várost fűtötte, és épp hatvanöt éve, 1953 májusában elindult az első turbógenerátor, bekapcsolódva az országos hálózatba. Ahogyan a gyár, benne az erőmű is sokat változott az eltelt évtizedek során.

Időközben többször tulajdonost és nevet váltott, de a lényeg maradt: feladatai közül az egyik legfontosabb, hogy elégesse a kokszolói kamragázt valamint a kohógázt, ezekből hőt, gőzt, villamosenergiát termeljen és szolgáltasson. Szerves egységet alkot öt üzemegysége, amelyek közül most a kalorikus üzembe látogattunk.

Szökőkút és turbófúvó
Fura lenne egy szökőkút mondjuk az Acélmű irodaházának bejáratánál, de itt, az erőműnél természetes módon illeszkedik a környezetbe. Még hallani a csobogását, aztán néhány ajtón túl a turbinák zúgása, a gőz sistergése nyomul a fülünkbe. Szerencse Tibor, a kalorikus üzem vezetője kísér el bennünket erőművi körutunkon.
Megtudom tőle, hogy az üzemben százan dolgoznak, közülük csak négyen járnak állandóan délelőttre. Jellemző a folyamatos műszak, aminek velejárója az állandó készenlét. Feladatuk a kokszoló valamint a nagyolvasztó működése során keletkező gázok eltüzelése, és a gőzfogyasztók számára – mint a kohó, a hengerművek, a papírgyár – gőz termelése. Földgázzal, fűtőolajjal egészítik ki a kohászati technológiából származó gázokat, hét vegyes tüzelésű kazánt, három turbinát és két turbófúvót működtetnek. Utoljára ’94-95-ben épült új kazán. Azóta 2003-ban a környezetvédelmi rekonstrukció volt a legnagyobb fejlesztés. Tibor szakszerű és lelkes magyarázata ellenére számomra továbbra is rejtély marad az elektromos áram termelése, ezzel együtt lenyűgöznek a hatalmas kazánok, a kis betekintő ablakon túl lobogó lángok, a csőhálózatok és mindenféle mutatók, gombok. Aztán magáról is mesél kicsit az üzemvezető:
– A Münnich gimnáziumban végeztem, az első szakmám repülőgép-műszerész, de a szakmámban nem helyezkedtem el, mert a rendszerváltás után bezárt a gyár. Itthon, Dunaújvárosban először a tejüzemben találtam munkát, majd ’95-ben hívtak a Vasműbe. Végigjártam a ranglétrát: segédgépész, kazángépész, majd művezető lettem. Akkori főnököm mondta, hogy ide be lehet járni „csak úgy”, minimális érdeklődéssel is, de ha törekszem valamire, érdemes belemélyednem a folyamatokba. Másfél év alatt lerajzoltuk az erőművet szelepről-szelepre… Később a helyi főiskolán kezdtem a gépészmérnöki karon, majd Pakson, a Műszaki Egyetem kihelyezett karán sze­reztem energetikai gépész diplomát. Ezután lettem üzemmérnök, majd üzemvezető.
Beszélgetés közben magasban függő betonmonstrumokra mutat:
– Ott szénporőrlő malmok voltak valaha, a 80-as években állt át az erőmű gáztüzelésre. Talán ezért hiszik az emberek a mai napig, hogy a kazángépészek szenet lapátolnak.

Továbbmegyünk, egy folyamatszabályozó egységnél állunk meg:
– Megszűntek a nyomógombok, ma már monitor előtt dolgoznak a kazángépészek. A biztonság érdekében minden adatot duplikálva mér és rögzít a számítógép.
Ajtóhoz érkezünk, előtte a falon vékony csövekből vizek csöpögnek virágcserépszerű tartályokba. Műszakonként kétszer ellenőrzik a víz összetételét, fontos, hogy mennyi szennyező anyagot tartalmazhat a kazánoknak szánt víz.
– Nagyon jó minőségű vizet ad a vízelőkészítő üzem – teszi hozzá az üzemvezető.

Terepről érkező jelek
Az erőmű diszpécserközpontjának főhelyén több négyzetméteres kivetítőn az erőmű műszaki animációja mutatja a működés aktuális állapotát. Az asztaloknál kazángépészek ülnek, számítógépükön figyelik a rájuk bízott kazánt és berendezéseit.
Nárai András kazángépész épületgépésznek tanult eredetileg:
– Katonaság után, fiatalon láttam meg az erőmű álláshirdetését. Akkoriban amerikai tulajdonban volt a cég. Mindig is volt presztízse, megválogatták az embereket. Segédgépészként kezdtem, abban a korszakban tanultam meg mindennek a helyét. Ezért pontosan tudom, hogy mi történik a valóságban, s abból mit látunk mi itt a monitoron. A segédgépészek kint, a terepen a mi kezeink. Egyébként műszakba járok a kezdetek óta. Fiatalként a műszakban töltött szilveszter „fájt”, most, családosként a karácsony. De kisorsoljuk egymás között az ünnepnapokat…
Bacsi Jenő asztalosként szerezte első szakmáját, később több szakmát is tanult:
– Külsősként dolgoztam a gyárban, megtetszett az erőmű, az egész közeg. Kazánápolóként kezdhettem 2004 áprilisában. Végigjártam a ranglétrát, voltam segédgépész, kazángépész, most főgépészként dolgozom. Nem tévedek el, megismertem a rendszereket, a hozzájuk tartozó szerelvényekkel. Közben tanultam, leérettségiztem, hegesztő szakmát is szereztem. Fontos a mai világban, főként családdal, hogy ez egy kiszámítható munkahely. Nem lakunk messze, biciklivel negyedóra alatt beérek. Számít az ötvenszázalékos műszakpótlék is persze, most már a fizetésünk elfogadható. Karácsonykor esik csak rosszul a műszak, de hát sorsolunk…
Kollégájával egymást kiegészítve magyarázzák el, hogy miként kerülnek a nevek egy kalapba, és húzzák ki a szerencsést, aki családjával töltheti a jeles napokat.
– Azt még írja meg, hogy már egyéves a kislányom – szól utánam Jenő.
– Nekem is! – kontrázik András. Kiderül, majdnem egy időben születtek az apróságok, Andráséknál a nagyobbik lány tizenhárom éves. Egymás mellett ülve a műszakokon át, az életük is kitárul egymás előtt.
Wellerné Varga Annamária az egyetlen nő a kazángépészek között:
– Cipőfelsőrész-készítőnek tanultam. Amikor megszűnt a cipőüzem, itt találtam munkát ’91 februárjában. Szivattyúgépészként kezdtem a gépházban, akkor töltöttem be a tizennyolcat. Később kerültem át a kazánházba. Folyamatos műszakba járok azóta is. Párom a Meleghengerműben dolgozik, felváltva neveltük a most tizennyolc éves fiunkat. Befogadtak a férfi kollégák, rengeteget segítenek. Ez egy csapatmunka, jó a légkör, és anyagilag sincs különbség köztünk.
– Menjünk át a gépházba is, nehogy megsértődjenek az ottani kollégák – invitál az üzemvezető.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy lenyűgöző „ipari múzeumot” rejt az erőmű. Hét évtized után a mai napig üzemelnek a Néva partján 1948-ban gyártott turbinák, amelyek levegőt fújnak a nagyolvasztóba. Szétszedés nélkül működnek azóta is, rendszeresen elindítják őket egy tízórás időszakra, hátha még szükség lehet rájuk. Az ajtón túl modernebb társaik szolgálják a kohót. Itt találkozom Faragó Zsolt termelésirányítóval:
– Gépszerelő-karbantartó­ként végeztem ’92-ben, még abban az évben turbinagépészként kezdtem itt. A Vasműn belül az energiatermelő egység egy sziget, speciális szakterület, ezért különböző tanfolyamokon képeztem magam. Fiatalon a pozitív jövőkép ragadott meg, majd a belénk nevelt kötelességtudat, az elhivatottság tartott itt. Az ember együtt él egy kicsit az üzemmel, felelősséget érezve a folyamatos üzemelésért, a munkahelyek megtartásáért. A gépek velem egykorúak, ’73 és ’81 között telepítették ezt a gépházat. Tárt karokkal várjuk a fejlesztéseket!
Pár méterrel odébb egy fiatalember várja az utasításokat. Homik Gergő turbófúvó gépész eredetileg szakácsnak tanult:
– Dolgoztam a szakmámban, de többször nem fizettek ki. Édesapám itt dolgozik több mint harminc éve, valósággal szerelmes a munkájába, ő hívott. Remélem, hogy innen megyek nyugdíjba… Ez egy stratégiai, összetett munkahely, felelősséggel jár, érdekesebb és szebb a főzésnél. A műszakba járással semmi probléma, csak másként kell tervezni a napokat. A fizetés mindig pontosan érkezik, ez biztonságot jelent. A kollektívára pedig lehet számítani, összedolgozunk.
K. É.

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás